Amber 3.

Amber nehéz időkön ment keresztül és még küzdött, hogy képes legyen élni, sok mindent maga mögött hagyott. Volt olyan akit ő hagyott el és akadt aki a lányt. Akár hogy is végül egyetlen egy valaki maradt aki megértette és aki előtt meg mert nyílni , Jarelen kívül; az édesanyja.                                                                                                Lánya tragédiája őt is mélyen megrázta és mindent meg tett, hogy Amber képes legyen visszatérni az életbe. Fájt a változás amit látott rajta , de érezte , hogy az a keménység lánya egyetlen pajzsa ami védelmet adhat az emlékek ellen ... Csak keserűen nézte, hogyan küszködik , napról-napra Amber, hogy hogy tűnik el lassan az az életvidám teremtés akinek született. De tisztában volt vele, hogy nem tehet mást , minthogy mellette van és fogja a kezét. Ivynek feltűnt az amnézia, nem tudta nem észre venni hogy Amber nem emlékszik  arra ami így megváltoztatta. Kezdetben ha szóba kerültek a történtek, a lány heves zokogásban tört ki, majd ezt követte a tagadás ... végül csak a néma töprengés maradt reakcióként.Fokról-fokra szépen megszabadult a legnagyobb tehertől amit ismert... Hát Ivy nem hánytorgatta többé a fájdalmas múltat. Remélte ha lánya képes volt így megválni emlékeitől , már könnyebb a terhe. Soha sem beszéltek hát többé arról , mi volt mielőtt korábbi lakóhelyüket elhagyták ... Anya és lány azt hitték felejteni könnyű ...
Ebben a szép álomba ringatták magukat .
És úgy tűnt , a felhők kezdenek eloszlani ...
Amber alig kezdte meg tanulmányait az új gimnáziumban , már is változás látszott rajta; még mindig árnyéka volt korábbi önmagának, de mintha a melankólia már elmúlóban lett volna. Halvány mosoly ült időnként arcán , amit az anya örömmel nézett , bár nem értette okát...
A tanárok ugyan is még mindig zárkózottnak és fásultnak írták le Ambert, aki senkivel nem áll szóba ...
A változás tehát nem az iskolában történt...
Ivyt nem az okok érdekelték, azt tartotta szem előtt , hogy lánya végre mosolyog; hálás volt annak , akármi vagy akárki legyen is az aki Amer tekintetébe újra fényt gyújtott.
Egy este azonban még is sor került egy beszélgetésre.
Ivy régi szokás szerint Amber haját fésülte, míg a lány csöndesen ült ágyán, hálóingjében. Rendszerint ilyenkor is hallgatag volt , alig -alig beszélt , pusztán lábát felhúzva , állát térdére támasztotta és szótlanul élvezte anyja jelenlétét.                                                                                                                                                                                                                De akkor este, más volt ; élénkebb és közlékenyebb. Ha Ivy kérdezte ha nem is túl bőven , de válaszolt. Sőt mesélt. Egy templomot írt le. És rengeteg , sokféle és gyönyörű fát ...                                                                                                                        Ivy érdeklődve hallgatta , míg lassan bontogatta a szőke fürtöket , örült , egészen boldog volt hogy Amber képes még ilyen lelkesedéssel beszélni. Aztán a lány végül még is elhallgatott. Sokáig meredt maga elé, gondolatai közt kutatva. Majd végül anyjára nézett. Arcának már megszokott halvány színe eltűnt , szokatlanul kéklett szeme, amellett a pír mellett ami elöntötte. Amber olyan nyitott volt anyja felé , amilyen mostani lelkiállapotából tellett. Igyekezett mindent elmondani neki. De akadt amit nehéz volt szavakba önteni ... például ami Jarelt illette. Valami furcsa szorongás élt Amber szívében ha arra gondolt , hogy bárkinek beszéljen a templomkerti találkozókról. Nem történt ott semmi szégyenli való ... és még is. Valahogy úgy érezte ha más is tud kettejükről , már nincsenek biztonságban. Nem tudta mitől fél , de ez az érzés határozottan ott bujkált benne ...
De anyában még is bízott. Nem hitte hogy ő képes lehet elvenni tőle akit szeret ...
Mély lélegzettet vett és kimondta azt amit eddig még csak magának és Jarelnek vallott be.                             - Szerelmes vagyok ... - Mondta halkan, szinte alig hallgatóan. Ivyt meglepte e kijelentés. De ez kellemes meglepetés volt. Sőt, egyenesen áldásnak érezte , hogy Amber végre újra talált valakit ... De nem tért vissza a múlthoz. Csak a jelenről kérdezte a lányt. Milyen az a fiú ?  Amber soha sem válaszolt  , még ilyen lelkesen. Hanyatt dőlt az ágyon , behunyta szemét és színesen , élethűen leírta azt akit oly nagyon szeretett. Akinek minden , mozdulata , minden vonása emlékeiben élt ... mert Jarel mindig ott volt mellette,lelki szemei előtt ... akár egy kísértet. Ő maga is elmerült örömében, repeső szívvel , beszélt és rajongva írta le szerelme minden vonását.
Észre sem vette , hogy míg mesélt anyja arcáról eltűnt az öröm, hogy fal fehér lett és úgy néz lányára mint aki hazudik mint a vízfolyás... nem vette észre, hogy szavaival egészen meg rendítette. Csak mikor néma csönd állt be akkor nyilallt valami fájdalom Amber szívébe. Elszoruló mellkassal felült és anyja zavart tekintetét fürkészte félve...                                                                                                                                          - Amber , mond kiről beszélsz ... ? - Kérdezte Ivy elgyöngült remegő hangon. - A nevét akarom hallani ...                A lány számára volt valami végtelenül ijesztő abban ahogy anyja hozzá szólt. Szeretett volna hallgatni ... de szja még is megmozdult;
- Jarel ... a neve Jarel ... - Mondta suttogva. De már is megbánta , hogy elárulta. Mert anyja arca ha lehet még fehérebbé vált , ajka pedig idegesen megremegett, gyorsabban vette a levegőt.                                              - Amber... drágám ...- Kezdte fakó hangon. - Biztos vagy te ebben ... ? - Kérdezte , majd választ sem várva megrázta a fejét , idegesen. - Nem ... nem lehtesz biztos benne ... az nem lehet ... - Rebegte olyan felindultan , hogy Amber torkában gombóc képződött a szavakat hallva. Feszülten ült anyjával szemben és reszketett. Nem értette mitől , de irtózatos belső remegés fogta el ... és a szem égett , könnyek marták .                               Ivy mindjárt megétette , hogy nagy baj van. Hogy Amber lelkében nagyobb a zavar , mint azt hitte ... hiszen olyasmiről beszél ami nem lehetséges, ami már nem történhet meg . Egyszer megtörtént , de annak keserves véget vetett az ami a lányt tönkre tette. Ivynek össze kellet szednie minden erejét , hogy a helyes szavakat mondja ki. Leült az ágy szélére és lányához hajolt. Amber nem értette , nem akarta megérteni azt a mély szánalmat és megrendülést ami anyja szemében ült. Nem akarta érezni azt a frusztráló érintést , ami Ivy tenyeréből áradt , ahogy arcát megsimogatta...                                                                                             - Amber ...- Kezdte halkan Ivy. - Amit most mondani fogok , az fájdalmat okoz majd ...de muszáj meghallgatnod és felfognod a szavaimat ... csak az igazat mondom. - Szólt és Amber döbbenten látta hogy arcán könnyek gördülnek végig. - Tudom , hogy nagyon szeretted Jarelt... de el kell felejtened őt ... nem tehetsz úgy mintha semmi sem történt volna Amber ...                                                                                         Amber mereven nézett anyja arcába. A szavak elképesztő káoszt keltetek agyában, hirtelen úgy érezte egy sebet téptek fel benne , aminek létezéséről már régen elfelejtkezett. A légzése felgyorsult és kénytelen volt hálóingje ujjával letörölni kibuggyanó könnyeit ...                                                                                                - Mi az hogy szerettem ... én most is szeretem ... - Mondta elcsukló hangon. Ivy arcán még mélyebb szánalom mutatkozott meg.                                                                                                                                 - Az nem lehet ...- Szólt ajkába harapva. - Bárki is volt ott veled a templomkertben, az nem lehetett Jarel... - Mondta ki nehézkesen. - Mert ... Jarel halott...
Halott... meghalt... nem él ... nem létezik többé ...  
Ezek a szavak villóztak fel Amber agyában. Azok a szavak amelyeket maga hajtogatott nem is olyan rég ... A fel ismerés villámcsapás ként érte és úgy érezte hánynia kell ... már megállíthatatlanul hullottak könnyei és zokogott keservesen.

Olyan boldog volt. Olyan boldogok voltak mindketten azon az őszön. Jarel , akit kisgyerekkora óta ismert és akit szertetett, viszont szerette. Soha sem hitte és még is így volt ... elválaszthatatlanok voltak. Az egész nyarat együtt töltötték és úgy hitték , most már az egész életet is együtt élik majd le ... De az ősz nyirkos volt ,a közelgő tél pedig a hajnalokat fagyossá tette, a köd pedig tejfehér fátyolba vonta az éjjeli utat. Csak egy színdarabról tartottak haza, a közösségi házból, amelyben Jarel is szerepelt ... de egy szemben jövő kocsi az ő furgonjukba hajtott. Csak Amber maradt életben ... 
Hát még sem tűnt el az emlék. Amit olyan makacsul próbált felejteni, nem szűnt meg . Gyakorlatilag benne élt... a múltban. Ez a felismerés újra teljes súlyával nehezedett a lányra. Nem értette. Hiszen olyan valóságos volt... látta , hallotta és érezte a fiút... akit eltemetett.
Hátborzongató volt rá gondolni ... még sem bírta már elengedni ...
Még mindig gyakran kijárt a templom kertbe. Mert itt , ezen a csendes helyen már tudta , hogy talán szellemek élnek ...
Sokszor heveredett le a földre és csak behunyt szemmel emlékezett. És megesett hogy újra látta őt... mellette feküdt az avarban , lehunyt szemmel és a lány némán figyelte ahogy az első hópejhek, lassan szállingózva megülnek sötét haján ...                           

A csendölőknek ...

Hát ez gyenge próbálkozás ... igazából mintha több pici verstöredék lenne ...

De mindazoknak szól, akik megölték bennem a csendet ...

csendemben
megleltem
végre éneked
dalodból
lélegzem  
merítek életet

ki voltam én 
már nem vagyok
most szól a mély
csak hallgatok

holt avar 
kavarog
kigyúlnak
csillagok
messzeség
közeleg
szívem 
sose fél
többé nem remeg 

most zenél 
zenél minden
dalolva 
újra él mit 
holtnak hittem

holt avar 
kavarog
kigyúltak
ragyognak a csillagok

Töprengés...

Furcsa dolog , hogy néha azzal a céllal ülök neki írni , hogy más valaki legyek... hogy kicsit kilépve magamból , eltávolodjak attól ami vagyok... az érzéseimtől , a gondjaimtól. Azt hiszem , hogy amikor írok akkor azok akiket mozgatok nem önmagam tükröződései... De ma megtudtam , hogy még sem lehet letagadni önmagunkat egészen... mert mindenhol tetten érhető vagy ha szívből írsz . A szíved nélkül pedig nem írhatsz, alkothatsz igazán szépet. Bölcset talán, de szépet nehezen ... A szív az író agya és én is azzal gondolkodom önkéntelenül is... így nehéz hazudni ...

Amber 2.

Vannak akik számára az ősz egy szomorú évszak. A hideg közeledtét érzik és az elmúlás fájdalmát ... De akadnak akik ekkor is a szépséget látják. Akik minden lehullott levélben a festői színek kavalkádját fedezik fel és érzik a borongásban azt a cseppnyi keserű édességet ami kell a léleknek.   Amber mindig is érezte ezt. Teljes lelkével áttudta érezni az Őszt. De soha sem talált olyat, aki ugyan ilyen mélyen megértette volna ezt az érzést ...                                                                                                                                   De egy nap még is megismert valakit , aki tudta hogy egy lehullott arany levélkében , nem a halál pusztítását kell látni.                                                                                                                                                                                     Jarel ugyan úgy látott mint a lány és ugyan úgy érzett. És csodás módon Amber ezt az első találkozásokkor rögtön meg sejtette..Mikor ott ült a padon a fiúval szemben, már biztosan tudta.                                                                                          Olyan volt, mintha egy régi távoli ismerős nézett volna rá , akit nagy-nagyon régen nem látott és csak elméje egy kis zugában él még emléke ...                                                                                                                                                             Agyában szinte észrevétlen ott motoszkált egyfajta felismerés, de oly gyöngén , hogy szinte nem is tudatosult a lányban. De arra elég volt, hogy minden félelmét elaltassa.                                                                                                                               Amint Jarel leült mellé egy nagyon határozott és mély érzés öntötte el ; megtalált valakit , akit egyszer elvesztett. Nem tudta mire vélni ezt , hisz az emlékeit szándékosan darabokra tépte és nem akarata látni őket. De az a tekintet , az a hang és arc ismerős volt . Bizonytalanul élt Amberben mind , mint egy álom foszlányai de éltek és ez volt a lényeg ...   

Mire Amber észbekapott Jarel már olyan volt számára mint egy ősrégi barát. Mintha egy megkezdett utat folytattak volna ott ahol feladni kényszerültek… Amber arra sem emlékezett mikor mutatkozott be a fiúnak , de ő a nevén szólította és a lány viszont Jarelt. Ez a különös dolog , még is oly természetes volt, hogy elvesztette furcsaságát, pusztán az a jóleső mágikus érzés maradt ami az ilyesmivel jár.  Amber szemében minden különösnek és varázslatosnak tetszett ami Jarellel kapcsolatos volt.                                                                                                           

 Az egyszerű séták a templomkertben , a csöndes még is mély beszélgetések, minden perc és minden egyes apró pillanat , rezdülés  valami szívbemarkolóan új és még is ismerős , régi érzést kavart fel a lány lelkében.  Újat és régit egyszerre. De nem törődött vele. Nem akarta elrontani a varázst, mert túl régóta nélkülözte azt.                                          

 Jó volt a fiúval. Mellette járva , Amber nem félt többé semmitől. Szemébe nézve pedig mindent szebbnek látott. Minden tanítás után Jarel várt rá a templom kertjében , a padjukon és napnyugtáig ültek egymás mellett, vagy járták az avarral beterített ligetet. Nem beszéltek másról , csak arról amit láttak , hallottak és éreztek .                

  Egymás közelében még a hideget sem érezték  és a nap észrevétlen tűnt el mindig az égről.                                    

 De a búcsú sosem volt keserű. Amber tudta , hogy a fiú , mindig ott várrá majd a padon.

Hetek teltek és Amber megváltozott; kezdett hasonlítani arra aki volt. Arra a lányra akit egykor mindenki szeretett  … Érezte, hogy ezt csak Jarelnek köszönheti, senki másnak. Hála ragyogott fel összetört szívében és még valami, valami mélyebb. Valami fájdalmas és egyszersmind gyönyörűséges, ismerős és egyben idegen. Amber remegett ha erre gondolt , nevetve szeretett volna sírni , szét kiabálni , máskor pedig a szíve legmélyébe rejteni  ezt a furcsa édes titkot melynek tudta a nevét de még félt ki ejteni. Amely úgy talált rá, mintha soha el sem hagyta volna…                                                                                                                                                                               Kezdetben, mikor a lány kezdte érteni , mi ment végbe benne, csak gyönyörködött szerelmében.  Csodálta, azt a körülírhatatlan szépséget ami lelkében indult virágzásnak. Forgatta, körbe járta és lelki szemei előtt a napba tartotta, hogy szétszóródjon annak minden hihetetlen színe és a világot tündöklő ragyogásba vonja.                                           

  Aztán gondolkodni kezdett; vajon Jarel mit érez ?  Vajon a fiú lelkében hasonló érzések kavarognak ? Sokáig nem tudta a választ. Lopva figyelte barátját, titkolt rajongással leste minden mozdulatát, szemének minden rebbenését .  Csak hogy Amber nem mert hinni abban amire vágyott , így nem is látta meg amit keresett.                                       

 Egy este azonban végre minden világos lett.

Teljesen besötétedett már , de Amber és Jarel még a parkban voltak. Már régen kifogytak a szóból és csak némán sétálgattak, egyedül a lehullott levelek zörögtek talpuk alatt. Mindketten érezték hogy itt volna a búcsú ideje , de egyikőjük sem volt képes szólni. Végül megálltak amellett akis , kupolás épület mellett, amely egy szobornak adott menedéket és minden éjjel kivilágították. Az volt az egyetlen fényforrás, a tompán ragyogó csillagokon kívül. De a fiú és a lány jól látták egymást. Arcuk a sárgás fényben derengett , árnyékok ültek vonásaikon , szemük pedig a másik tekintetét kereste. Amber rajongva nézett a szeretett arcba és azt kívánta bár megérinthetné , bár érezhetné igazán közel magához. A késztetés olyan erős volt , hogy észre sem vette egészen közel került Jarel-hez. És a fiú nem lépett el tőle. Amber érezte, ahogy meleg lehelete ajkát cirógatja. Jóleső remegés járta át , de nem félt.                                                                                                                                                             Az első csók pillanata pedig végtelennek tetszett. És mikor a lány , kinyitotta szemét,és szaporán dobogó szívvel égő arccal felnézett szerelmére , a fiú mosolyával és nevető tekintetével találkozott.   

Folyt.köv