Amber 3.

Amber nehéz időkön ment keresztül és még küzdött, hogy képes legyen élni, sok mindent maga mögött hagyott. Volt olyan akit ő hagyott el és akadt aki a lányt. Akár hogy is végül egyetlen egy valaki maradt aki megértette és aki előtt meg mert nyílni , Jarelen kívül; az édesanyja.                                                                                                Lánya tragédiája őt is mélyen megrázta és mindent meg tett, hogy Amber képes legyen visszatérni az életbe. Fájt a változás amit látott rajta , de érezte , hogy az a keménység lánya egyetlen pajzsa ami védelmet adhat az emlékek ellen ... Csak keserűen nézte, hogyan küszködik , napról-napra Amber, hogy hogy tűnik el lassan az az életvidám teremtés akinek született. De tisztában volt vele, hogy nem tehet mást , minthogy mellette van és fogja a kezét. Ivynek feltűnt az amnézia, nem tudta nem észre venni hogy Amber nem emlékszik  arra ami így megváltoztatta. Kezdetben ha szóba kerültek a történtek, a lány heves zokogásban tört ki, majd ezt követte a tagadás ... végül csak a néma töprengés maradt reakcióként.Fokról-fokra szépen megszabadult a legnagyobb tehertől amit ismert... Hát Ivy nem hánytorgatta többé a fájdalmas múltat. Remélte ha lánya képes volt így megválni emlékeitől , már könnyebb a terhe. Soha sem beszéltek hát többé arról , mi volt mielőtt korábbi lakóhelyüket elhagyták ... Anya és lány azt hitték felejteni könnyű ...
Ebben a szép álomba ringatták magukat .
És úgy tűnt , a felhők kezdenek eloszlani ...
Amber alig kezdte meg tanulmányait az új gimnáziumban , már is változás látszott rajta; még mindig árnyéka volt korábbi önmagának, de mintha a melankólia már elmúlóban lett volna. Halvány mosoly ült időnként arcán , amit az anya örömmel nézett , bár nem értette okát...
A tanárok ugyan is még mindig zárkózottnak és fásultnak írták le Ambert, aki senkivel nem áll szóba ...
A változás tehát nem az iskolában történt...
Ivyt nem az okok érdekelték, azt tartotta szem előtt , hogy lánya végre mosolyog; hálás volt annak , akármi vagy akárki legyen is az aki Amer tekintetébe újra fényt gyújtott.
Egy este azonban még is sor került egy beszélgetésre.
Ivy régi szokás szerint Amber haját fésülte, míg a lány csöndesen ült ágyán, hálóingjében. Rendszerint ilyenkor is hallgatag volt , alig -alig beszélt , pusztán lábát felhúzva , állát térdére támasztotta és szótlanul élvezte anyja jelenlétét.                                                                                                                                                                                                                De akkor este, más volt ; élénkebb és közlékenyebb. Ha Ivy kérdezte ha nem is túl bőven , de válaszolt. Sőt mesélt. Egy templomot írt le. És rengeteg , sokféle és gyönyörű fát ...                                                                                                                        Ivy érdeklődve hallgatta , míg lassan bontogatta a szőke fürtöket , örült , egészen boldog volt hogy Amber képes még ilyen lelkesedéssel beszélni. Aztán a lány végül még is elhallgatott. Sokáig meredt maga elé, gondolatai közt kutatva. Majd végül anyjára nézett. Arcának már megszokott halvány színe eltűnt , szokatlanul kéklett szeme, amellett a pír mellett ami elöntötte. Amber olyan nyitott volt anyja felé , amilyen mostani lelkiállapotából tellett. Igyekezett mindent elmondani neki. De akadt amit nehéz volt szavakba önteni ... például ami Jarelt illette. Valami furcsa szorongás élt Amber szívében ha arra gondolt , hogy bárkinek beszéljen a templomkerti találkozókról. Nem történt ott semmi szégyenli való ... és még is. Valahogy úgy érezte ha más is tud kettejükről , már nincsenek biztonságban. Nem tudta mitől fél , de ez az érzés határozottan ott bujkált benne ...
De anyában még is bízott. Nem hitte hogy ő képes lehet elvenni tőle akit szeret ...
Mély lélegzettet vett és kimondta azt amit eddig még csak magának és Jarelnek vallott be.                             - Szerelmes vagyok ... - Mondta halkan, szinte alig hallgatóan. Ivyt meglepte e kijelentés. De ez kellemes meglepetés volt. Sőt, egyenesen áldásnak érezte , hogy Amber végre újra talált valakit ... De nem tért vissza a múlthoz. Csak a jelenről kérdezte a lányt. Milyen az a fiú ?  Amber soha sem válaszolt  , még ilyen lelkesen. Hanyatt dőlt az ágyon , behunyta szemét és színesen , élethűen leírta azt akit oly nagyon szeretett. Akinek minden , mozdulata , minden vonása emlékeiben élt ... mert Jarel mindig ott volt mellette,lelki szemei előtt ... akár egy kísértet. Ő maga is elmerült örömében, repeső szívvel , beszélt és rajongva írta le szerelme minden vonását.
Észre sem vette , hogy míg mesélt anyja arcáról eltűnt az öröm, hogy fal fehér lett és úgy néz lányára mint aki hazudik mint a vízfolyás... nem vette észre, hogy szavaival egészen meg rendítette. Csak mikor néma csönd állt be akkor nyilallt valami fájdalom Amber szívébe. Elszoruló mellkassal felült és anyja zavart tekintetét fürkészte félve...                                                                                                                                          - Amber , mond kiről beszélsz ... ? - Kérdezte Ivy elgyöngült remegő hangon. - A nevét akarom hallani ...                A lány számára volt valami végtelenül ijesztő abban ahogy anyja hozzá szólt. Szeretett volna hallgatni ... de szja még is megmozdult;
- Jarel ... a neve Jarel ... - Mondta suttogva. De már is megbánta , hogy elárulta. Mert anyja arca ha lehet még fehérebbé vált , ajka pedig idegesen megremegett, gyorsabban vette a levegőt.                                              - Amber... drágám ...- Kezdte fakó hangon. - Biztos vagy te ebben ... ? - Kérdezte , majd választ sem várva megrázta a fejét , idegesen. - Nem ... nem lehtesz biztos benne ... az nem lehet ... - Rebegte olyan felindultan , hogy Amber torkában gombóc képződött a szavakat hallva. Feszülten ült anyjával szemben és reszketett. Nem értette mitől , de irtózatos belső remegés fogta el ... és a szem égett , könnyek marták .                               Ivy mindjárt megétette , hogy nagy baj van. Hogy Amber lelkében nagyobb a zavar , mint azt hitte ... hiszen olyasmiről beszél ami nem lehetséges, ami már nem történhet meg . Egyszer megtörtént , de annak keserves véget vetett az ami a lányt tönkre tette. Ivynek össze kellet szednie minden erejét , hogy a helyes szavakat mondja ki. Leült az ágy szélére és lányához hajolt. Amber nem értette , nem akarta megérteni azt a mély szánalmat és megrendülést ami anyja szemében ült. Nem akarta érezni azt a frusztráló érintést , ami Ivy tenyeréből áradt , ahogy arcát megsimogatta...                                                                                             - Amber ...- Kezdte halkan Ivy. - Amit most mondani fogok , az fájdalmat okoz majd ...de muszáj meghallgatnod és felfognod a szavaimat ... csak az igazat mondom. - Szólt és Amber döbbenten látta hogy arcán könnyek gördülnek végig. - Tudom , hogy nagyon szeretted Jarelt... de el kell felejtened őt ... nem tehetsz úgy mintha semmi sem történt volna Amber ...                                                                                         Amber mereven nézett anyja arcába. A szavak elképesztő káoszt keltetek agyában, hirtelen úgy érezte egy sebet téptek fel benne , aminek létezéséről már régen elfelejtkezett. A légzése felgyorsult és kénytelen volt hálóingje ujjával letörölni kibuggyanó könnyeit ...                                                                                                - Mi az hogy szerettem ... én most is szeretem ... - Mondta elcsukló hangon. Ivy arcán még mélyebb szánalom mutatkozott meg.                                                                                                                                 - Az nem lehet ...- Szólt ajkába harapva. - Bárki is volt ott veled a templomkertben, az nem lehetett Jarel... - Mondta ki nehézkesen. - Mert ... Jarel halott...
Halott... meghalt... nem él ... nem létezik többé ...  
Ezek a szavak villóztak fel Amber agyában. Azok a szavak amelyeket maga hajtogatott nem is olyan rég ... A fel ismerés villámcsapás ként érte és úgy érezte hánynia kell ... már megállíthatatlanul hullottak könnyei és zokogott keservesen.

Olyan boldog volt. Olyan boldogok voltak mindketten azon az őszön. Jarel , akit kisgyerekkora óta ismert és akit szertetett, viszont szerette. Soha sem hitte és még is így volt ... elválaszthatatlanok voltak. Az egész nyarat együtt töltötték és úgy hitték , most már az egész életet is együtt élik majd le ... De az ősz nyirkos volt ,a közelgő tél pedig a hajnalokat fagyossá tette, a köd pedig tejfehér fátyolba vonta az éjjeli utat. Csak egy színdarabról tartottak haza, a közösségi házból, amelyben Jarel is szerepelt ... de egy szemben jövő kocsi az ő furgonjukba hajtott. Csak Amber maradt életben ... 
Hát még sem tűnt el az emlék. Amit olyan makacsul próbált felejteni, nem szűnt meg . Gyakorlatilag benne élt... a múltban. Ez a felismerés újra teljes súlyával nehezedett a lányra. Nem értette. Hiszen olyan valóságos volt... látta , hallotta és érezte a fiút... akit eltemetett.
Hátborzongató volt rá gondolni ... még sem bírta már elengedni ...
Még mindig gyakran kijárt a templom kertbe. Mert itt , ezen a csendes helyen már tudta , hogy talán szellemek élnek ...
Sokszor heveredett le a földre és csak behunyt szemmel emlékezett. És megesett hogy újra látta őt... mellette feküdt az avarban , lehunyt szemmel és a lány némán figyelte ahogy az első hópejhek, lassan szállingózva megülnek sötét haján ...