Amber 3.

Amber nehéz időkön ment keresztül és még küzdött, hogy képes legyen élni, sok mindent maga mögött hagyott. Volt olyan akit ő hagyott el és akadt aki a lányt. Akár hogy is végül egyetlen egy valaki maradt aki megértette és aki előtt meg mert nyílni , Jarelen kívül; az édesanyja.                                                                                                Lánya tragédiája őt is mélyen megrázta és mindent meg tett, hogy Amber képes legyen visszatérni az életbe. Fájt a változás amit látott rajta , de érezte , hogy az a keménység lánya egyetlen pajzsa ami védelmet adhat az emlékek ellen ... Csak keserűen nézte, hogyan küszködik , napról-napra Amber, hogy hogy tűnik el lassan az az életvidám teremtés akinek született. De tisztában volt vele, hogy nem tehet mást , minthogy mellette van és fogja a kezét. Ivynek feltűnt az amnézia, nem tudta nem észre venni hogy Amber nem emlékszik  arra ami így megváltoztatta. Kezdetben ha szóba kerültek a történtek, a lány heves zokogásban tört ki, majd ezt követte a tagadás ... végül csak a néma töprengés maradt reakcióként.Fokról-fokra szépen megszabadult a legnagyobb tehertől amit ismert... Hát Ivy nem hánytorgatta többé a fájdalmas múltat. Remélte ha lánya képes volt így megválni emlékeitől , már könnyebb a terhe. Soha sem beszéltek hát többé arról , mi volt mielőtt korábbi lakóhelyüket elhagyták ... Anya és lány azt hitték felejteni könnyű ...
Ebben a szép álomba ringatták magukat .
És úgy tűnt , a felhők kezdenek eloszlani ...
Amber alig kezdte meg tanulmányait az új gimnáziumban , már is változás látszott rajta; még mindig árnyéka volt korábbi önmagának, de mintha a melankólia már elmúlóban lett volna. Halvány mosoly ült időnként arcán , amit az anya örömmel nézett , bár nem értette okát...
A tanárok ugyan is még mindig zárkózottnak és fásultnak írták le Ambert, aki senkivel nem áll szóba ...
A változás tehát nem az iskolában történt...
Ivyt nem az okok érdekelték, azt tartotta szem előtt , hogy lánya végre mosolyog; hálás volt annak , akármi vagy akárki legyen is az aki Amer tekintetébe újra fényt gyújtott.
Egy este azonban még is sor került egy beszélgetésre.
Ivy régi szokás szerint Amber haját fésülte, míg a lány csöndesen ült ágyán, hálóingjében. Rendszerint ilyenkor is hallgatag volt , alig -alig beszélt , pusztán lábát felhúzva , állát térdére támasztotta és szótlanul élvezte anyja jelenlétét.                                                                                                                                                                                                                De akkor este, más volt ; élénkebb és közlékenyebb. Ha Ivy kérdezte ha nem is túl bőven , de válaszolt. Sőt mesélt. Egy templomot írt le. És rengeteg , sokféle és gyönyörű fát ...                                                                                                                        Ivy érdeklődve hallgatta , míg lassan bontogatta a szőke fürtöket , örült , egészen boldog volt hogy Amber képes még ilyen lelkesedéssel beszélni. Aztán a lány végül még is elhallgatott. Sokáig meredt maga elé, gondolatai közt kutatva. Majd végül anyjára nézett. Arcának már megszokott halvány színe eltűnt , szokatlanul kéklett szeme, amellett a pír mellett ami elöntötte. Amber olyan nyitott volt anyja felé , amilyen mostani lelkiállapotából tellett. Igyekezett mindent elmondani neki. De akadt amit nehéz volt szavakba önteni ... például ami Jarelt illette. Valami furcsa szorongás élt Amber szívében ha arra gondolt , hogy bárkinek beszéljen a templomkerti találkozókról. Nem történt ott semmi szégyenli való ... és még is. Valahogy úgy érezte ha más is tud kettejükről , már nincsenek biztonságban. Nem tudta mitől fél , de ez az érzés határozottan ott bujkált benne ...
De anyában még is bízott. Nem hitte hogy ő képes lehet elvenni tőle akit szeret ...
Mély lélegzettet vett és kimondta azt amit eddig még csak magának és Jarelnek vallott be.                             - Szerelmes vagyok ... - Mondta halkan, szinte alig hallgatóan. Ivyt meglepte e kijelentés. De ez kellemes meglepetés volt. Sőt, egyenesen áldásnak érezte , hogy Amber végre újra talált valakit ... De nem tért vissza a múlthoz. Csak a jelenről kérdezte a lányt. Milyen az a fiú ?  Amber soha sem válaszolt  , még ilyen lelkesen. Hanyatt dőlt az ágyon , behunyta szemét és színesen , élethűen leírta azt akit oly nagyon szeretett. Akinek minden , mozdulata , minden vonása emlékeiben élt ... mert Jarel mindig ott volt mellette,lelki szemei előtt ... akár egy kísértet. Ő maga is elmerült örömében, repeső szívvel , beszélt és rajongva írta le szerelme minden vonását.
Észre sem vette , hogy míg mesélt anyja arcáról eltűnt az öröm, hogy fal fehér lett és úgy néz lányára mint aki hazudik mint a vízfolyás... nem vette észre, hogy szavaival egészen meg rendítette. Csak mikor néma csönd állt be akkor nyilallt valami fájdalom Amber szívébe. Elszoruló mellkassal felült és anyja zavart tekintetét fürkészte félve...                                                                                                                                          - Amber , mond kiről beszélsz ... ? - Kérdezte Ivy elgyöngült remegő hangon. - A nevét akarom hallani ...                A lány számára volt valami végtelenül ijesztő abban ahogy anyja hozzá szólt. Szeretett volna hallgatni ... de szja még is megmozdult;
- Jarel ... a neve Jarel ... - Mondta suttogva. De már is megbánta , hogy elárulta. Mert anyja arca ha lehet még fehérebbé vált , ajka pedig idegesen megremegett, gyorsabban vette a levegőt.                                              - Amber... drágám ...- Kezdte fakó hangon. - Biztos vagy te ebben ... ? - Kérdezte , majd választ sem várva megrázta a fejét , idegesen. - Nem ... nem lehtesz biztos benne ... az nem lehet ... - Rebegte olyan felindultan , hogy Amber torkában gombóc képződött a szavakat hallva. Feszülten ült anyjával szemben és reszketett. Nem értette mitől , de irtózatos belső remegés fogta el ... és a szem égett , könnyek marták .                               Ivy mindjárt megétette , hogy nagy baj van. Hogy Amber lelkében nagyobb a zavar , mint azt hitte ... hiszen olyasmiről beszél ami nem lehetséges, ami már nem történhet meg . Egyszer megtörtént , de annak keserves véget vetett az ami a lányt tönkre tette. Ivynek össze kellet szednie minden erejét , hogy a helyes szavakat mondja ki. Leült az ágy szélére és lányához hajolt. Amber nem értette , nem akarta megérteni azt a mély szánalmat és megrendülést ami anyja szemében ült. Nem akarta érezni azt a frusztráló érintést , ami Ivy tenyeréből áradt , ahogy arcát megsimogatta...                                                                                             - Amber ...- Kezdte halkan Ivy. - Amit most mondani fogok , az fájdalmat okoz majd ...de muszáj meghallgatnod és felfognod a szavaimat ... csak az igazat mondom. - Szólt és Amber döbbenten látta hogy arcán könnyek gördülnek végig. - Tudom , hogy nagyon szeretted Jarelt... de el kell felejtened őt ... nem tehetsz úgy mintha semmi sem történt volna Amber ...                                                                                         Amber mereven nézett anyja arcába. A szavak elképesztő káoszt keltetek agyában, hirtelen úgy érezte egy sebet téptek fel benne , aminek létezéséről már régen elfelejtkezett. A légzése felgyorsult és kénytelen volt hálóingje ujjával letörölni kibuggyanó könnyeit ...                                                                                                - Mi az hogy szerettem ... én most is szeretem ... - Mondta elcsukló hangon. Ivy arcán még mélyebb szánalom mutatkozott meg.                                                                                                                                 - Az nem lehet ...- Szólt ajkába harapva. - Bárki is volt ott veled a templomkertben, az nem lehetett Jarel... - Mondta ki nehézkesen. - Mert ... Jarel halott...
Halott... meghalt... nem él ... nem létezik többé ...  
Ezek a szavak villóztak fel Amber agyában. Azok a szavak amelyeket maga hajtogatott nem is olyan rég ... A fel ismerés villámcsapás ként érte és úgy érezte hánynia kell ... már megállíthatatlanul hullottak könnyei és zokogott keservesen.

Olyan boldog volt. Olyan boldogok voltak mindketten azon az őszön. Jarel , akit kisgyerekkora óta ismert és akit szertetett, viszont szerette. Soha sem hitte és még is így volt ... elválaszthatatlanok voltak. Az egész nyarat együtt töltötték és úgy hitték , most már az egész életet is együtt élik majd le ... De az ősz nyirkos volt ,a közelgő tél pedig a hajnalokat fagyossá tette, a köd pedig tejfehér fátyolba vonta az éjjeli utat. Csak egy színdarabról tartottak haza, a közösségi házból, amelyben Jarel is szerepelt ... de egy szemben jövő kocsi az ő furgonjukba hajtott. Csak Amber maradt életben ... 
Hát még sem tűnt el az emlék. Amit olyan makacsul próbált felejteni, nem szűnt meg . Gyakorlatilag benne élt... a múltban. Ez a felismerés újra teljes súlyával nehezedett a lányra. Nem értette. Hiszen olyan valóságos volt... látta , hallotta és érezte a fiút... akit eltemetett.
Hátborzongató volt rá gondolni ... még sem bírta már elengedni ...
Még mindig gyakran kijárt a templom kertbe. Mert itt , ezen a csendes helyen már tudta , hogy talán szellemek élnek ...
Sokszor heveredett le a földre és csak behunyt szemmel emlékezett. És megesett hogy újra látta őt... mellette feküdt az avarban , lehunyt szemmel és a lány némán figyelte ahogy az első hópejhek, lassan szállingózva megülnek sötét haján ...                           

A csendölőknek ...

Hát ez gyenge próbálkozás ... igazából mintha több pici verstöredék lenne ...

De mindazoknak szól, akik megölték bennem a csendet ...

csendemben
megleltem
végre éneked
dalodból
lélegzem  
merítek életet

ki voltam én 
már nem vagyok
most szól a mély
csak hallgatok

holt avar 
kavarog
kigyúlnak
csillagok
messzeség
közeleg
szívem 
sose fél
többé nem remeg 

most zenél 
zenél minden
dalolva 
újra él mit 
holtnak hittem

holt avar 
kavarog
kigyúltak
ragyognak a csillagok

Töprengés...

Furcsa dolog , hogy néha azzal a céllal ülök neki írni , hogy más valaki legyek... hogy kicsit kilépve magamból , eltávolodjak attól ami vagyok... az érzéseimtől , a gondjaimtól. Azt hiszem , hogy amikor írok akkor azok akiket mozgatok nem önmagam tükröződései... De ma megtudtam , hogy még sem lehet letagadni önmagunkat egészen... mert mindenhol tetten érhető vagy ha szívből írsz . A szíved nélkül pedig nem írhatsz, alkothatsz igazán szépet. Bölcset talán, de szépet nehezen ... A szív az író agya és én is azzal gondolkodom önkéntelenül is... így nehéz hazudni ...

Amber 2.

Vannak akik számára az ősz egy szomorú évszak. A hideg közeledtét érzik és az elmúlás fájdalmát ... De akadnak akik ekkor is a szépséget látják. Akik minden lehullott levélben a festői színek kavalkádját fedezik fel és érzik a borongásban azt a cseppnyi keserű édességet ami kell a léleknek.   Amber mindig is érezte ezt. Teljes lelkével áttudta érezni az Őszt. De soha sem talált olyat, aki ugyan ilyen mélyen megértette volna ezt az érzést ...                                                                                                                                   De egy nap még is megismert valakit , aki tudta hogy egy lehullott arany levélkében , nem a halál pusztítását kell látni.                                                                                                                                                                                     Jarel ugyan úgy látott mint a lány és ugyan úgy érzett. És csodás módon Amber ezt az első találkozásokkor rögtön meg sejtette..Mikor ott ült a padon a fiúval szemben, már biztosan tudta.                                                                                          Olyan volt, mintha egy régi távoli ismerős nézett volna rá , akit nagy-nagyon régen nem látott és csak elméje egy kis zugában él még emléke ...                                                                                                                                                             Agyában szinte észrevétlen ott motoszkált egyfajta felismerés, de oly gyöngén , hogy szinte nem is tudatosult a lányban. De arra elég volt, hogy minden félelmét elaltassa.                                                                                                                               Amint Jarel leült mellé egy nagyon határozott és mély érzés öntötte el ; megtalált valakit , akit egyszer elvesztett. Nem tudta mire vélni ezt , hisz az emlékeit szándékosan darabokra tépte és nem akarata látni őket. De az a tekintet , az a hang és arc ismerős volt . Bizonytalanul élt Amberben mind , mint egy álom foszlányai de éltek és ez volt a lényeg ...   

Mire Amber észbekapott Jarel már olyan volt számára mint egy ősrégi barát. Mintha egy megkezdett utat folytattak volna ott ahol feladni kényszerültek… Amber arra sem emlékezett mikor mutatkozott be a fiúnak , de ő a nevén szólította és a lány viszont Jarelt. Ez a különös dolog , még is oly természetes volt, hogy elvesztette furcsaságát, pusztán az a jóleső mágikus érzés maradt ami az ilyesmivel jár.  Amber szemében minden különösnek és varázslatosnak tetszett ami Jarellel kapcsolatos volt.                                                                                                           

 Az egyszerű séták a templomkertben , a csöndes még is mély beszélgetések, minden perc és minden egyes apró pillanat , rezdülés  valami szívbemarkolóan új és még is ismerős , régi érzést kavart fel a lány lelkében.  Újat és régit egyszerre. De nem törődött vele. Nem akarta elrontani a varázst, mert túl régóta nélkülözte azt.                                          

 Jó volt a fiúval. Mellette járva , Amber nem félt többé semmitől. Szemébe nézve pedig mindent szebbnek látott. Minden tanítás után Jarel várt rá a templom kertjében , a padjukon és napnyugtáig ültek egymás mellett, vagy járták az avarral beterített ligetet. Nem beszéltek másról , csak arról amit láttak , hallottak és éreztek .                

  Egymás közelében még a hideget sem érezték  és a nap észrevétlen tűnt el mindig az égről.                                    

 De a búcsú sosem volt keserű. Amber tudta , hogy a fiú , mindig ott várrá majd a padon.

Hetek teltek és Amber megváltozott; kezdett hasonlítani arra aki volt. Arra a lányra akit egykor mindenki szeretett  … Érezte, hogy ezt csak Jarelnek köszönheti, senki másnak. Hála ragyogott fel összetört szívében és még valami, valami mélyebb. Valami fájdalmas és egyszersmind gyönyörűséges, ismerős és egyben idegen. Amber remegett ha erre gondolt , nevetve szeretett volna sírni , szét kiabálni , máskor pedig a szíve legmélyébe rejteni  ezt a furcsa édes titkot melynek tudta a nevét de még félt ki ejteni. Amely úgy talált rá, mintha soha el sem hagyta volna…                                                                                                                                                                               Kezdetben, mikor a lány kezdte érteni , mi ment végbe benne, csak gyönyörködött szerelmében.  Csodálta, azt a körülírhatatlan szépséget ami lelkében indult virágzásnak. Forgatta, körbe járta és lelki szemei előtt a napba tartotta, hogy szétszóródjon annak minden hihetetlen színe és a világot tündöklő ragyogásba vonja.                                           

  Aztán gondolkodni kezdett; vajon Jarel mit érez ?  Vajon a fiú lelkében hasonló érzések kavarognak ? Sokáig nem tudta a választ. Lopva figyelte barátját, titkolt rajongással leste minden mozdulatát, szemének minden rebbenését .  Csak hogy Amber nem mert hinni abban amire vágyott , így nem is látta meg amit keresett.                                       

 Egy este azonban végre minden világos lett.

Teljesen besötétedett már , de Amber és Jarel még a parkban voltak. Már régen kifogytak a szóból és csak némán sétálgattak, egyedül a lehullott levelek zörögtek talpuk alatt. Mindketten érezték hogy itt volna a búcsú ideje , de egyikőjük sem volt képes szólni. Végül megálltak amellett akis , kupolás épület mellett, amely egy szobornak adott menedéket és minden éjjel kivilágították. Az volt az egyetlen fényforrás, a tompán ragyogó csillagokon kívül. De a fiú és a lány jól látták egymást. Arcuk a sárgás fényben derengett , árnyékok ültek vonásaikon , szemük pedig a másik tekintetét kereste. Amber rajongva nézett a szeretett arcba és azt kívánta bár megérinthetné , bár érezhetné igazán közel magához. A késztetés olyan erős volt , hogy észre sem vette egészen közel került Jarel-hez. És a fiú nem lépett el tőle. Amber érezte, ahogy meleg lehelete ajkát cirógatja. Jóleső remegés járta át , de nem félt.                                                                                                                                                             Az első csók pillanata pedig végtelennek tetszett. És mikor a lány , kinyitotta szemét,és szaporán dobogó szívvel égő arccal felnézett szerelmére , a fiú mosolyával és nevető tekintetével találkozott.   

Folyt.köv

Amber- 1. rész

Már búcsúzott az ősz,de a tél még kérette magát s nem mutatta meg csodáit. Nem lepte még pelyhes hó a világot és nem szikrázott jégcsap a fák ágán. De a természet haldoklott. Már minden az elmúlásé volt ...                        
Amber azonban nem siratta a világot. Úgy találta nincs szebb annál a színes, arany és vörös gyászruhánál amit a fák öltenek ilyenkor. És nincs szebb a felejtésnél... Mert azt gondolta ; minden egyes elhullott falevéllel  felejt a természet. Könnyedén lerázza magáról a halott dolgokat és a szélre bízza mindet. Szerette volna ő is így elhullajtani minden emlékét ...                                                                                                                                                               
Mert volt amit Amber nagyon felejteni akart. Már hónapok óta csak ezzel a gondolattal élt. A lelke   legmélyében szilárdan gyökeret vert ez az akarás. Mert túl kellet élnie. És a túlélés csak a felejtéssel volt lehetséges. És vannak dolgok amik úgy megrendítik, megrázzák az embert , egész velejéig összetörik, hogy a tudat magától megszabadul attól ami ilyen traumát okoz.                                                                               
Amber alig néhány hete még az összeomlás szélén állt. Lelke romokban hevert és félő volt hogy soha sem lesz a régi. Fiatal élete már is zátonyra futott , mert történt valami ... valami rettenetes. Az érzés még élénken ott fodrozódott belsőjében és időnként hevesen összeszorította gyomrát. De már nem tudta volna újra összerakni annak a szörnyűségnek képkockáit. Elméjében széttört, széthasadt ami történt és nem látta többé az egészet. Önmaga szabdalta így szét , mert nem akarta látni soha többé...                                       
Már azt sem tudta mi történt. Csak menekült egy érzés elől és a szilánkok elől , melyek a széttört egészből maradtak meg.                                                                                                                                                                          
A hétköznap egyhangú komorságában keresett menedéket. Már csak a jelennek élt. Maga mögött hagyott egy lányt akit sokan szerettek és aki mindig nevetett és olyas valakivé vált akinek nem kell többé senki. Úgy érezte csak a magányban lelhet újra önmagára. Így hát csöndesen  visszahúzódott.

Azóta elhagyták szülővárosát, szüleivel együtt új életet kezdtek egy településsel odébb. Új iskola , új vidék és új emberek... Ám Amber mindezt alig érzékelte , a változás nem hatott rá oly mélyen mint azt remélték. A lányban maradt a néma fájdalom és a felejtés rögszemélye.                                                                                             Elhatárolódott mindenkitől. Mert félt , rettegett egy újabb közelségtől. A veszteség amelyet többé nem volt ereje, bátorsága megnevezni távol tartotta mindenkitől. Egyre mélyebbre ásta magát a magányba , míg végül didergett már a saját maga teremtette ridegségben. Mégsem volt ereje, hogy még egyszer átélje.                            

Az elméje tele volt azzal amit feledni próbált.

Ha lehunyta szemét még látta a koromsötétben hirtelen felvillanó fényt, az esőtől nedvesen csillogó aszfaltot... hallotta a fülsüketítő csattanást , az üveg éles sikolyát ahogy szétrobbant ... és látta még a vért, a sápadt arcot ... 

Már fogalma sem volt, hogyan és miképp történt , azzal sem volt tisztában hogy mi volt ez. Mindent megtett hogy elhomályosítsa azt amit tudott. Már kezdte úgy érezni , ezek más emlékei , nem az övéi. De ha így is volt , akkor is gyűlölte az egészet. Sokáig nem találta a gyógymódot. Nem tudta hová menekülhetne önmaga elől. Aztán rátalált a helyre. 

Ősz elején, mikor még új volt számára a gimnázium ahová beírattak, Amber egy délután nem talált haza. Véletlenül elvétette az utat és ahelyett hogy hazament volna , felfedezett egy templom kertet.                          
Tökéletes magányban állt egy öreg kis kápolna , egy liget közepén , amely már szinte erdőre emlékeztette a lányt. Ha ide látogatott fák vették körül. Fák és csak fák , semmi egyéb élő. Ez a hely olyan volt mintha Amber számára teremtették volna. Szinte azonnal megszerette és a lombok színes árnyai alatt olyan otthonosan érezte magát mit még talán sehol. És ami a legfontosabb; mintha a fák megtanították volna felejteni. Ott , ebben a kertben nem kísértették a fények, nem ordítottak a fülébe a hangok és  nem látott arcokat. Ebben a csendes kis ligetben képes volt a jelenre koncentrálni.                                                    
Amber szinte minden tanítás után a templomkertbe ment.                                                                                            Ha nagy ritkán arra tévedt valaki , csak egy törékeny lányt látott , egy padon ücsörögni , vagy egy fa alatt , a gyökerek között az avaron gubbasztani. Amber szürke , kötött beret sapkája alól , dús , aranyszínű fürtök göndörödtek , a sápadt arcán pedig a levelek imbolygó árnyéka sötétlett , miközben a nagy indigókék szemek a ragyogó színekben gyönyörködtek. Az ősz egészen lenyűgözte ... és úgy érezte a templom körüli liget az egyetlen hely ahol még bármi jó várhat rá.                                                                                                        
Nem tudta mi lehet az. De mintha az avart táncoltató szél is azzal kecsegtette volna , hogy itt történni fog valami. Hát mindig visszatért. Szürke sapkájában és a szellő ringatta sötétlila , hosszú kabátjában, amely alakját olyan vékonynak mutatta akár valami mesebeli tündér, vagy erdei kobold sziluettjét.                           Visszatért, de sokáig csak a magány fogadta. Keservesen hosszú idegig úgy tűnt csak Amber látogatja a kis templom körüli ligetet.                                                                                                                                            
De a november utolsó napjaiban , mikor azért jött , hogy elbúcsúzzon az ősztől, már nem volt egyedül.            Nem, valaki minduntalan megzavarta Ambert. A templomkert már nem csak az övé volt. Más is látogatni kezdte az ő kis ligetét.                                                                                                                                                  
A lány egy délután , egy padon ülve , ahogy a lombok közt kutatott tekintete , szeme sarkából látni vélt egy alakot. Ösztönösen feléje fordult és felkellet fognia hogy többé nincs egyedül; néhány méterrel odébb , egy öreg és göcsörtös tölgy tövében egy fiú üldögélt. Tisztes távolságban , de még éppen olyan közel hogy Amber jól láthassa. Egyszerű karamellszín kabátot viselt , fekete ujjatlan kesztyűt , sapka nem árnyékolta arcát. Egyik lábát felhúzta és lazán átfogta térdét, mint aki egészen gondolataiba merül.Nyugodt volt , töprengő.  Talán ha húsz éves lehetett...                                                                                                                
Ambert, bár maga sem értette miért , meg ijesztette ez az ártalmatlan betolakodó. Bár a fiú őt észre sem vette, a lány azonnal elkapta róla tekintetét és mintha valami rosszat követett volna el  , azzal hogy szemügyre vette , már is menekülőre fogta.                                                                                                                      
És másnap úgy tért vissza , hogy azt remélte tekintete nem akad meg többé senkin. De csalódnia kellett; mert akár csak a lány maga , a fiú is visszatérő lett. Ott ült a fa alatt, csendben , szinte mozdulatlanul. Senkit nem zavart volna , még is Amber figyelmét mindig magára vonta. A lány azon kapta magát , hogy lopva figyeli az idegent. Valahogy, valamiért tekintete unos -untalan a fiúra talált... azt vette észre , hogy tanulmányozza. Hogy akaratlanul is a vonásait igyekszik kivenni... hajszálra úgy , mint mikor az út túl felén meglátunk valakit és az az érzésünk támad , hogy ismerjük.                                                                                                             Amber , megakart róla győződni, hogy valóban ismeri-e a fiút... nem értette honnan ez a tévképzet,de ott motoszkált az agyában. Félt és kíváncsi volt. Semmi kép sem akarta hogy érdeklődése feltűnést keltsen. Megpróbált úrrá lenni hát a késztetésen. Sikertelenül.Az alak a fa tövében úgy vonzotta mint a mágnes.      

Egyszer Amber a szokottnál is tovább időzött kertjében. A délután már alkonyba hajlott, a nap fényét átvette a félhomály és a fák árnyékai kezdtek átrendeződni. De a lány nem vette észre az idő múlását. Túlságosan lekötötte az hogy végre legyőzze azt az átkozott késztetést. Minden figyelmét elvonta a fiúról és egy gyermekded elfoglaltságba kezdett; leveleket gyűjtött.Élénk vörösöket szedett csokorba , hogy aztán gyönyörködhessen színeikben. Mikor eleget gyűjtött, leült padjára és szórakozottan legyező formán elrendezte a leveleket. Majd a lemenő nap felé emelte , pontosan arca elé , hogy láthassa amint a sugarak átvilágítják a kacskaringós erezetet és felgyújtják a levél vörös színét. Azt hitte pusztán ebben a látványban lesz része ... De az az átkozott késztetés  megint törbecsalta. A levelek ujjain át Amber tekintete újra a fiúra siklott. Elmélyülten figyelte, ahogy egy szobor végtelen nyugalmát magára öltve, csak ül és meg sem mozdul. Különös ebben a mozdulatlanságban is volt valami ami lenyűgözte a lányt , valami amit egészen fogva tartotta tekintetét.  Nem tudta már mióta bámulja , de úgy érezte órák osontak már el mellette míg figyelte. Érezte hogy az arca ég , hogy talán éppen olyan vörös most mint maguk a falevelek amelyeket szorongat ... még sem tudott megválni a látványtól.                                                                                                                                                  
Amber nem tudta , mi ütött belé. De érezte hogy szemét könnyek marják , hogy a szíve tájéka szúr s hogy a mellkasa összeszorul. Valami egészen megmagyarázhatatlan érzés kezdett eluralkodni rajta ... Szeretett volna felállni , ott hagyni mindent és haza szaladni ... és többet talán vissza se térni...                                               De akkor valami olyan történt ami eddig még nem ; a fiú megmozdult. Természetesen mintha csak szólították volna , fordult Amber felé. És a lány végre láthatta az arcát; finom de határozott vonások , amelyeket kiemeltek az árnyékok. A szépen rajzolt száj is enyhe mosolyra húzódott és a sötét szemekben is valami barátságos és megnyugtató kifejezés ült. Volt valami mindebben... ebben az arcban,mosolyban , tekintetben. De Ambert már is teljesen hatalmába kerítette a zavar. A gondolatai örülten cikáztak és nem tudott rendet tenni többé köztük. Most már leplezetlenül nézte a fiút, aki csak két ijedt és zavart, kék szemet láthatott a vörös levelek takarásában, az arany fürtök keretében. És egy pillanat múlva valóra vált Amber legnagyobb félelme is ; az idegen akit így megbámult nyugodtan felállt a fa tövéből. Egy pillanatra megtorpant , hogy kabátjáról leporolja az avart. Ezalatt a pár pillanat alatt Amber szeretett volna a föld alá süllyedni , de mozdulni sem bírt. Csak dermedten figyelte , ahogy a fiú egyenletes léptekkel közeledik felé. Szinte észre vétlenül , tűnt el az a néhány méter távolság közöttük.                                                                                                                         Amber torka elszorult és muszáj volt égő szemét behunynia. És mire ismét kinyitotta , az előbb oly távoli arc már egészen közel volt hozzá. Az ismeretlen fiú egy karnyújtásnyira ült mellette a padon. A lány szinte most pánikszerűen mérte fel újra akit lát; a fesztelen mosolyt , a meleg , barna szemeket. Szinte minden árnyékot látni akart ezen a hirtelen feltűnt arcon ... A fiú hallgatott, türelmesen hagyta hogy Amber riadt tekintete végig járjon vonásain. Majd rajta volt a sor hogy a lányt megnézze magának; kissé oldalra hajtotta fejét s így hajának egy sötét , göndör tincse még inkább homlokába hullott. Vonásai egy pillanatra elkomolyodtak , szinte aggódóvá váltak. Amber szeretett volna messzire futni , de a lába nem engedelmeskedett. Úgy érezte ha most feláll a padról az avarban köt ki. És erre a gondolatra érezte hogy arcába szökik a vér ; semmi kedve nem volt egy idegen előtt szerencsétlenkedni. Így inkább megpróbált ahogy csak tudott higgadt maradni és a helyén ülni. Maga sem értette miért , de ahogy tekintete találkozott a fiúéval , bár zavara szinte nem is csillapult még sem érezte olyan , borzalmasnak a helyzetet. Inkább úgy érezte mosolyognia kell. Hogy úgy kell erre a fiúra nevetnie , mint egy régi jó barátra ...  és ez a megmagyarázhatatlan érzés elég erős volt , hogy Amber ne tudjon ellenállni neki. Mire észbe kapott arcán már mosoly ült. Erre a fiú váratlan kinyúlt felé és egy egyszerű mozdulattal , félre tolta Amber sapkájának ellenzőjét , hogy a lány kikerüljön az árnyékából. - Hál' Istennek ... - Mondta nevető hangon. - Már azt hittem , kísértetet látsz ...                                                        
Amber határozottan érezte, hogy a fiú úgy szól hozzá ahogy ő rá mosolygott; mintha régi barát volna. Különös érzés volt és még is megnyugtató...

Folyt.köv

Nelson Mandela és Josh Groban

Mint azt már csak nem mindenki hallotta csütörtökön ( december 5.-én ) elhunyt Nelson Mandela. Ő a faji megkülönböztetés ellenzőinek körében, Dél-Afrikában és világszerte, Mandela a szabadság és az egyenlőség jelképe, aki tevékenységéért 27 év börtönt kapott majd Nobel-békedíjat...

Már sajnálom de sajnos nagyon keveset tudok róla. Nevét is csak Joshtól hallottam eddig ... 
Ő ismerte Mandelát és sok jótékonysági ügyért tevékenykedtek közösen. Sajnos Josh Groban szociális munkásságáról a magyar wikipédia elfelejtett írni ( mert miért is emlegessük még mi magyarok ugye bár ... minek tudjunk meg többet magáról az emberről ?! kit érdekel hogy van még más érdeme is a danolászáson kívül ?!! na mindegy ... ) így a külföldiből igyekeztem kihámozni, mi közük volt egymáshoz ... 
Josh a Mandela Project hivatásos nagykövete, segít felhívni a figyelmet az AIDS-re Afrikában. 

Nagy hatást gyakorolt Mandela az Awake című albumára is, amellyel kapcsolatban Josh Dél-Afrikába utazott 2004-ben és meglátogatta a menekült táborokat ... 
Erről így nyilatkozott egy ezévi cikkben :
" A pillanat, ami megváltoztatta az életét -  Amikor 2004-ben meglátogattam Nelson Mandelát és elutaztunk az egyik segélytáborba, amit ő fejlesztett ki… És amikor ráébredsz, hogy a költőpénz a zsebedben az itt élő emberek számára megváltoztathatja az elkövetkező hetet… hirtelen ráébredsz, hogy a kormány nem fog segíteni. Amikor szembesülsz ezzel és a változás lehetőségét, amit elhozhatsz számukra első kézből látod, akkor azt mondod magadnak – nem csak ebben a pillanatban tudok tenni értük valamit, de elhatározom, hogy egész hátralévő életemben segítek. És vajon hány életen leszek képes segíteni, mielőtt a földbe harapok? A válasz pedig, hogy rengetegen. És talán ez volt az egyik első olyan dolog, ami profi énekesként történt velem és ráébresztett, hogy ezeknek az apró gesztusoknak mekkora értéke lehet más életében.

Mindezzel a Josh és Mandela dologgal arra akarok kilyukadni hogy én innen értesültem ennek az embernek a hatásáról ... hogy innen láttam meg először hogy jó hatással volt másokra ... 
Bár nem ismertem egyet tudok érteni Josh-sal :
 " Elvesztettük az emberiség egyik legnagyobb kincsét. Nyugodj békében Madiba. Soha nem fogom elfelejteni a leckéket amit tőle tanultam vagy a látásmódját, azt hogy élt." - Josh Groban -

Josh két számát is vélhetően ( tudásom szerint ) Nelson Mandela ihlette ... a Machine-nnel és a Weeping-gel fel is köszöntötte 2008-ban 90.-ik születésnapja alkalmából... 
Most itt olvashatjátok ennek a két dalnak általam fordított szövegét ...

Síró

( Weeping )

Ismertem egy embert aki félelemben élt 

Hatalmas volt és dühös 

közeledetett.

Háza mögött egy titkos helyen 

a démon árnyéka volt 

soha nem nézett vele szembe 

Lángból és acélból épített falat 

hogy a fegyvereseket megszelídítse 

hogy a rémálom sohe de soha ne éledhessen fel újra 

De a félelem és a fegyverek maradnak.

Kórus :

Nem számít most, akárhogy is, vége 

Azt mondja ,hogy a világ alszik 

De ahogy jön az éj 

Magányos hangot hallok 

Nem üvöltés , sírás 

Nem üvöltés, sírás

  

Egy nap szomszédok jöttek

Kiváncsian , miért a tűz és a füst 

A falon kívül álltak 

de semmi mást nem hallottak:

" Barátaim "- Mondta - Elértük a célunk.

A fenyegetés szilárd irányítás alatt van.

Addig míg a rend és béke uralkodik.

Legyek átkozott, ha magyarázni tudom , 

a fegyverek és a tűz miért maradnak meg. "

Kórus:

Nem számít most, akárhogy is

Nem számít most, akárhogy is, 

Gép

( Machine )

Emelkedő feszültség alatt

Tanuld a középutat 

Elvakít a bizalom,elaltat az igazság 

Felébredt a hitetlenség 

Valahol megtaláltam az erőt a lelkemben 

Még mindíg megtagadod a látást 

Biztosra veszed hogy jól vagyok ? 

Mert mostanában jól érzem magam !

Mert minden élet visz a mennyországba a saját útján 

De látom hogy róvod a köröket,bocsánat nélkül

Van bármi a világon ami megállíthat ?!

Egy gép vagy !

egy saját világ

üresség belül

vigyázz mikor világok ütköznek 

Töltöm az életem

mindennel amivel csak lehet 

folytasd büszkén 

Biztosra veszed hogy jól vagyok ? 

Mert mostanában jól érzem magam !

Mert minden élet visz a mennyországba a saját útján 

De látom hogy róvod a köröket,bocsánat nélkül

Van bármi a világon ami megállíthat ?!

A nap az égen

az eső mind lezudul

és érzem a felhők sodródását

Az ég kitárult!

Gyújts világosságot és látni fogsz 

tisztábban 

oh , de szívtelen

oh , de szívtelen , és én az érzésekre pazaroltam 

Van amit nem lehet érezni ! 

Gép vagy ! 

Te egy gép vagy ! 

Sandro és Dea 2. - Un giorno per noi

Sandro és Dea 2. - 

Un giorno per noi

A mi időnk, hogy éljünk

Egy élet, ami megment minket

A mi időnk, hogy éljünk

Egy élet, ami megment minket

És szerelmünk felülkerekedik

Az elsodró viszontagságok akadályain

És a mi időnk is eljön a világban

Egy idő, ahol a szerelem győz

Egy idő, ahol a szerelem győz

Ettől kezdve álomvilágban éltünk. Mélyen hittünk a boldogság múlhatatlanságában. Bár már elköszöntünk gyermekségünk éveitől , még is akár akkor a tündérmesékben, most úgy bíztunk az életben. Minden perc együtt szép volt és mi mindig szebbnek és szebbnek képzeltük a következőt. Borút nem akartunk látni. 
Oly mesze űztük magunktól , amennyire csak lehetséges volt. Megrajzoltunk egy gyönyörű képet, arról miként alakul majd közös jövőnk. Arról nem akartunk tudomást venni, hogy talán ez a jövő nem is létezik.

Nem, az lehetetlennek tartottuk.                                                                                                                                                        
Ártatlan szerelmünk , kielégült csókokban , mert hittük , hogy egyszer még többet is adhatunk egymásnak.                            
Színes álmok szőnyegét szőttük és boldogan táncoltunk végig rajta, önfeledt gyanútlanságban.                                                                                 
Örökké hálásan néztem Sandrora , mert megtanított élni. Mint a vak számára az , ha láthatja a világot, olyan csoda volt nekem a létezés. Velencére nevettem és a város megcsillantotta felém gyönyörű mosolyát, de én csak egyetlen arcot , egyetlen nevető tekintetet láttam a tömegben. Így telt az idő és mi nem is észleltük múlását.

Alessandro születésnapjára családja bált rendezett , amelyre csaknem egész Velence hivatalos volt. 
De a város egésze átvette a vigasság hangulatát , nem volt ahol ne mulattak volna. Terek teltek meg zenével és tánccal , fények úsztak a csatornákon és az élet elevenen lüktetett mindenkiben.                                                                                                                                       
Életemben először én sem maradtam otthon. 
Sandro oldalán akár hová elmentem volna.Ő vitt táncba mindig és szinte fáradhatatlanná tette a boldogság. Egy percre sem engedte el kezem , mintha attól félne ha nem érzi jelenlétem , köddé válhatok.                                                                                                                                                              Lehetett akár mekkora a színes forgatag körülöttünk , zenghetett akár milyen édes muzsika ,számunkra csak a másik létezett. Szabadnak éreztük magunkat. 
Nem sejtettük, hogy ez pusztán illúzió, csak látszat.De csakhamar megtört a varázs.                                                                                                                                                                                    A bálozók tömegén átfutott a hír , hogy új vendég érkezett. Futótűzként terjedt és amint elért hozzánk Sandro viselkedése megváltozott. Arcára egyszerre valami számomra érthetetlen nyugtalanság ült ki. Tekintete időről időre  végig pásztázta a vendégsereget , mint aki arra számít egy kellemetlen ismerősbe botolhat.                                                                                                                                                                   Egyre inkább igyekezett kikerülni a bál középpontjából, engem is félre vont magával. Határozottan az volt az érzésem menekülünk valaki elől. Ezt meg is jegyeztem , kissé tréfásan, ám Sandrotól csak egy szúrós pillantást kaptam válaszul. Nem értettem mi folyik , csak azt láttam hogy szerelmem, ha tehetné láthatatlanná válna , hogy egérutat nyerjünk.                                                      

   Végül kiértünk a csatorna egyik partjára. Csendesen folydogált a víz, futott át egy híd íve alatt , melynek lábánál végre megállhattunk. Ide már csak néhány hangfoszlánya jutott a harsogó zenének és csak néhány kósza idegen árnyéka vetült a házfalakra. Sandro egészen kimerülten vetette hátát  egy kőfalnak. Mélyet lélegzett , aztán rám emelte tekintetét. Szemében valami érthetetlen , keserű szánakozást véltem felfedezni. Közelebb léptem hozzá, már nyújtottam felé kezem. Reméltem , hogy érintésemmel eltörölhetem , a homlokán ülő,  gondterhelt halvány ráncot. Ő lehunyta szemét míg én , gyöngéden kisimítottam arcából egy hajfürtöt. Soha sem láttam még ilyennek , ennyire fáradtnak és különös módon riadtnak.                                                                                                              
– Mondd , mi bánt ? – Kérdeztem aggódva. Sandro ajkai egy pillanati megvonaglottak , mint ha nagymennyiségű haragot fojtott volna magába. De néma maradt, nem szólt , egyetlen szóval sem felelt. Szánalmasan elgyötört tekintettel kereste tekintetem. De még mielőtt megtalálhatta volna , léptek zaja verte fel a csöndet.                                                                                                                                                                   – Alessandro, az ördögbe is ! – Csattant fel váratlanul egy erőteljes férfihang és egy ünneplőbe öltözött úr jelent meg. Kétség sem férhetett hozzá hogy a gazdagabb réteghez tartozik, Sandro osztályába. Bár arcát csak alig engedte látnom a félhomály , enyhe hasonlóságot láttam az idegen és szerelmem között. A férfi nem habozott , már is Sandrohoz lépett.                                                                                                             
 – A bolondját járatod velem , hogy menekülsz előlem ?! – Szegezte neki a kérdést, de nem is várt választ. – Apánk hívat. Eredj és ne sértsd meg azzal , hogy engedetlen vagy !  Viselkedj fiához méltóan !                                                                                                    
A parancs határozott volt. Sandróban csak egy pillanatig fordult meg az ellenkezés gondolata , amolyan ösztönszerű felvillanását láttam a dacnak vonásain. Keze ökölbe rándult , aztán izmai beletörődötten ismét elernyedtek.                                                                                                                                                                       – Látom ismét nincs esélyem. – Mondta halkan, de állát felszegte és sötét mélyen ülő szemeit bátyára emelte. Közben a homályban , ügyelve hogy ne legyen feltűnő , megfogta a kezem. Éreztem milyen feszült. Futólag hozzám fordult , arcát csak villanásnyira láthattam. Az árnyékok élessé tették vonásait, szeme két sötét gödörnek tűnt , amelyben fekete kétségbeesés kavarog.                                                                                                                                                                                                                   
– Maradj itt. – Kért halkan még is parancsolóan. Alig bírtam elengedni kezét , Sandro még is ellépett tőlem. Hátat fordított nekem és követte fivérét. 

Néhány pillanatig bénultan álltam. Iszonyú szorongás fogott el. Az egyedüllét pokolian bántani kezdett. Féltem . Nem tudtam más magyarázatot találna erre a rettegésre , csak azt , hogy ő nincs mellettem. Kábán bámultam a csatorna ólmos vizét. Most olyan sötét volt , olyan mély és hideg, bánatos … mint az ő tekintete. És egyre csak zúgott , halkan , de elviselhetetlenül duruzsoltak a habok. Kísérteties neszezés volt ez , baljóslatú sóhajhoz hasonló … Kezem önkéntelen fülemhez szorítottam és egy falhoz tapadtam. Végre csönd volt. De a gondolataim nem hagytak békét nekem . Sandro tekintete … vajon, mi elől menekült ? Amint feltettem magamnak a kérdést , váratlan felzúgott a taps . Az ünnepség középpontja felől érkezett a jókedv e jellegzetes hangja . Nem tudom , mi vett rá , hogy Sandró kérése ellen cselekedjem , de a szerettem volna menekülni a szürke ólmos víztől. Lábam vissza vitt az ünneplők közé. Mint aki félálomban lépdel, úgy kerülgettem a díszes vendégeket. A zene ismét harsogóbb lett ahogy újra az események középpontjához közeledtem . Furulya, dob és csörgők szóltak , ütemesen. Lábam egyre csak vitt . Aztán váratlanul a tömeg szét nyílt, alig néhány lépésnyire tőlem. Emberek hada rendeződött félkörbe , hogy fogadjanak valakit. Négyen jelentek meg. Egy tisztes kort megélt , magas férfi , ezüstös ruhában és mellette két fia ; Fabricio és Alessandro. Ők álltak az ünneplők seregének közepén. Aztán feltűnt még valaki. Smaragdzöld ruhában lépett a férfiak közé egy hölgy. Soha sem látott szépségű termet, apró és még is kecses , karcsú akár egy porcelán figura. Arcát fekete csipke takarta, de a képzelet már is mesébe illő orcát festett e lánynak. Amint belépett a zene felharsant. Minden egyéb hangot szinte elnyomott a hangszerek zsibongása. Tehát akár egy némajáték , tárultak elém az események; a leány megállt és alázatosan bókolt az idős úr felé. Az pedig megfogta kezét és kegyesen felsegítette. A lány minden mozdulatából , báj és kellem sugárzott. Mindenki kedvét lelte volna a látványában. De Sandro nem nézett rá. Meggörnyedt , fejét lehajtotta tekintetét a földnek szegezte. Keze pedig szüntelen ökölbe rándult. De senki még csak észre sem vette ezt . Apja kézen fogta a lányt és egyenesen kisebbik fiához vezette. Az kénytelen volt végre felpillantani. Mereven ráhajolt a finom ujjakra és futó csókot lehelt rájuk. Aztán szinte eldobta a kezet. Legnagyobb meglepetésemre pedig ezután , Sandro egyenesen rám pillantott. A sokaságban képes volt megtalálni. De a tekintettében égő dühöt láttam , és mérhetetlen dacot. És mintha jelenlétemnek tudata csak bátorította volna. Valami soha sem tapasztalt igazi sértő gúnnyal hajtotta meg magát , álalázatossággal apja felé , majd azon nyomban hátat fordított neki és a díszes körnek. Láttam amint Fabricio , a bátya már-már az oldalán csillogó tőr után nyúl a sértéstől magából kikelve. De az apa közbe lépett ; bár az öreg arcon nem kevesebb düh és méltatlankodás látszott, azért józan maradt és egy határozott érintéssel rendre utasította fiát. Alessandrot tehát senki nem tartotta vissza. Ő pedig egyenesen hozzám jött. A tömeg összezárult mögötte így a család számára eltűntünk. – Mi ez az egész ? – Kérdeztem ártatlanul abban a röpke pillanatban míg átölelt. De úgy tűnt ez a kérdés most mindennél jobban feldúlta. – Csak apám egy újabb olyan tette , ami bizonyítja, hogy a fia boldogsága egy cseppet sem érdekli …- Mondta szinte undorodva. – Kérlek had ne mondjak többet … felejtsük el. – Nézett rám szinte leplezetlen könyörgéssel. – Mennyünk innen . – Kérlelt és a hangja olyan fakó volt mintha rosszulléttel küzdene. – Hajduk itt ezt a fényes , képmutató parádét … ez megfojt … jól laktam már vele … - Hangjajából szinte áradt az utálkozás és a keserű harag. Nem bírtam látni hogy ilyen borzalmasan szenved és gyötrődik. Hát kézen fogtam és elvittem oda , hol tudtam , mindig képes volt megnyugodni és derűsebben látni a világot.

Házunk népe, apám , anyám mind valahol a város egy pontján , egy ismerős vendégségben töltötték az estét, vagy a mulatságban tobzódtak így nem kellett attól félnünk , hogy valaki Frabriciót Sandro nyomára vezeti. Láttam az arcát, öccse halálosan megsértette és biztosra vettem , hogy keresteti és még számon fogja kérni ezt az estét. De nem akartunk erre gondolni. Bár fogalmam sem volt miért ilyen dúlt szerelmem , nem találtam értelmét amit a bálon láttam, az egyetlen amit szerettem volna; hogy megnyugodjon és arcáról eltűnjön az a kétségbeejtő feszültség. Tehát hagytam, hogy erkélyem szabad levegőjén elcsitulhasson benne a vihar és egy szót sem szóltam, nem is kérdeztem. Alessandro sokáig burkolózott némaságba. A mellvédre támaszkodott és a csillagos eget figyelte réveteg tekintettel. Aztán mélyet sóhajtott és végre felém fordult. Arcán őszinte bűnbánat volt , sötét szeme visszatükrözte a ház és az éjszaka fényeit. – Bocsáss meg Amadea … tűrhetetlenül viselkedem…- Mondta csöndesen , majd hirtelen újra elkapta tekintetét és lehajtva fejét a kő mellvédbe markolt. – De bár ne ide születtem volna … és nem annak ami vagyok ; apám tehetetlen bábja ! – Szinte kiáltotta ezt és olyan volt mintha egy pillanatig zokogás rázta volna meg vállát. Majd felemelte fejét és tekintete újra rajtam volt . – Tudod mire nevelt apám egész életemben ? – Kérdezte egyszerűen. Én némán tagadóan intettem fejemmel. Ő újra az égre emelte szemét és mint valami bemagolt poémát úgy kezdte szavalni: - Élj Velencéért … szeresd , imádd és becsüld meg Velencét ! – Egy pillanatra elakadt és láttam arcizmai meg feszülnek. – Ebben a szellemben nevelt , de közben mindent elkövetett hogy képtelen legyek úgy gondolkodni mint ő … - Sóhajtott aztán komoran nézett a szemembe. – Gyűlölöm Velencét, megvetem tiszta szívemből és nem tudok , nem akarok érte élni . A szívem szinte úgy éreztem megreped a szavaitól. Bármit megtettem volna csak hogy ne haljam ilyen végtelen levertséggel, kiábrándultsággal, haraggal csengeni azt az oly kedves hangot. Némán hozzá léptem és átölelve , vállára hatottam fejem. Egy pillanatig belefelejtkezhettem szívének dobogásába,egyenletes lélegzetének neszébe. – Bár lehetnék szabad …- Suttogta magához szorítva. – Lehetnék kalandor, semmirekellő pojáca, vagy megvetendő útonálló… - Mondta és árnyalatnyi szomorkás nevetés bujkált szavaiban , ami azonban még sem derített fel. – Mindent könnyebben viselnék mint a mostani életem , amely egészen béklyóba ver … Néhány percig újra hallgatásba merült. Aztán váratlanul kissé eltolt magától , úgy hogy szemembe nézhessen és tűnődve fürkészte arcom. – Mit szólnál, ha egy daloló martalóc felesége lennél , aki időnként pojácának áll ? – Kérdezte roppant komolyan, de arcán már is mosoly játszott. – Tudod , hogy boldogan követnélek bárhová …
- Feleltem nevetve. De Sandro nem nevetett vissza rám. Arcár újra valami megmagyarázhatatlanul mély fájdalom ült ki , szemében is olyan bánat ami szinte hipnotikus erővel tartotta fogva tekintetem. A szívemig hatolt, lebénított, szinte összetört. Máskor menekültem volna , máskor szemérmesen elfordultam tőle , talán el is futottam volna. De most képtelen voltam elhagyni, a fájó magányra ítélni. Nem tudtam , hogy bátorság , vagy örültség vezérel , vagy mindkettő, de nem álltam ellent egyiknek sem. Valami delejes erő húzott hozzá és nem engedte, hogy kitérjek előle . Alessandro fölém hajolt, átölelt , csókolt és én beletörődve elvesztembe, simultam hozzá. Száz és ezer csókot váltottunk már, de most minden feledésbe merült , elhamvadt a forróságban. Csókjának új édes íze megrészegített,ölelésének gyöngéd követelése minden érzékem gyönyörrel töltötte el. Mintha nem is önmagam volnék, úgy adtam át magam neki. Nem volt már gondolat , nem volt már semmi. Csak a puszta szerelem. Ami évekkel ezelőtt született , éveket várt és most végre kiteljesedett. Vártam, vágytam rá és még is megdöbbentett. Édes lágysága szépséges tehetetlenségbe nyűgözött , míg vad ereje magával ragadt. De nem szégyelltem. Nem féltem és nem küzdöttem. Csak szerettem. Akkor éjjel, míg a csatorna vizén az ünnepi lampionok fénye ringott és távolról muzsika remegtette meg a levegőt , testestül lelkestül az övé voltam. A Doge unokaöccséé… az egyetlen férfié akit valaha is szerettem.                                                                                                                                                                                          

  Azt hittem az álom már nem ér véget. Hogy a boldogság nem egy röpke másodperc töredéke ,hogy tovább él mint egyetlen éjszaka varázsa… Az ébredést is olyan csodásnak véltem ,mint  magát az álmot. Nem féltem,mert nem sejtettem , hogy félnem kell.                                                                                                   

  Sandro közelségét akkor éjjel olyan biztosítéka volt boldogságomnak , amelyben vakon bízni mertem és nem hittem , hogy csalás lehet . Szerelme sosem volt valódibb. Még is ,bár nem sejtettem , a boldogság már haldoklott… Nem az én és nem az ő hibájából , mert minden apró érintés ,minden csók igaz volt és ennek ellenére már ott minden elveszett. Vagy soha sem találtuk meg valójában. Szerettük volna,vágytunk rá ,de csak hittük hogy a miénk.  Nem tudtuk , hogy már is vége , hogy ennyi volt, ennyit adott az élet… hogy az újszülött láng,még szinte fel sem lobbant ,már is mámorba fulladt.  Mert addig élt még , míg a karjában tartott…                                                                                                                                                     A korai hajnal senkit sem ébresztett  fel ,csak mi voltunk ,kik éberen egymás arcában kerestük saját mosolyunk. Mint az alkony,a friss reggel  oly szelíd fénnyel játszott az ablakom alatti csatorna vizén. És a hullámzó tükröződő fodrok elborították a falakat. Együtt figyeltük ezt a látványt s míg ez így volt, Alessandro elmesélte öt évének történetét , hosszú útját , mikor tőlem mérföldes távok választották el. Annyi mindent látott, de ő még is csak egyre gondolt; a visszatérésre.                                                                           
Felkönyököltem az ágyon s úgy néztem kedvesem szemébe kutatón.                                                                                              
– Hát nem gyűlölted mindig Velencét ? – Kérdeztem csodálkozva. Sandro nem felelt azonnal .Halvány kesernyés mosoly jelent meg arcán .                                                                                                                                                                             
– Velence nekem  maga a pokol. – Mondta halkan. – Attól félek mindig is az lesz. – Sóhajtott fáradtan. Aztán gyöngéden megérintette arcom .                                                                                                                                                                         
– De még a pokolba is visszavágytam ,mert emlékeztem rá, hogy itt él valaki akit az élet nekem szánt és akit szeretni tudok . Így a pokol minden gyötrelme is édessé válik … egy pillanatra… - Szólt kedvesen , de bár ajka nevetett szeméből bánatot olvastam ki . Ez felébresztette bennem az elmúlt nap minden nyomasztó eseményét. A bált, azt a különös menekülést, Alessandro gyötrelmét, a zöldruhás lányt és mindent ami végül az erkélyünkre száműzött a mulatságból.  Mosolyogni akartam , a szép , őszinte szavakat csókkal hálálni meg ,de valami belülről szorítani kezdett. Nem tudtam Sandrora nevetni.  Hogy mérgezheti meg így a jelent ami már a múltat jelenti …?                                                                                                                           
Nem értettem miért   de egyszeriben terhesnek éreztem Alessandro tekintetét. Tudtam , hogy jól ismeri vonásaim minden titkát , így semmit sem rejthetek előle. Pedig szeretettem volna , ha nem sejti  azt a különös aggodalmat ami rám tört, a tegnapra gondolva. Nem akartam kérdezni  őt. Úgy éreztem , csak bántanák a kérdések és én soha nem akartam bántani.                                                                                                                                                                                         Némán felkeltem hát mellőle. Felvettem köntösöm és az ablakhoz léptem , hogy levegőhöz jussak .  Gondolataim azonban nem tudtak elszakadni a bál eseményeitől . Az a lány mint valami baljós kísértetalak mindig ott lépdelt , lelki szemeim előtt , minden szívszorító bájával,kecsségével.                                                                                                         
Egészen elmerültem a múltban . Végül Sandro közelsége ébresztett fel . Ott állt mellettem s két karjával átfogott . Talán egy önkéntelen sóhajommal szólítottam magamhoz , mert szemeiben mély aggodalommal nézett rám.                                                                                                                                                                    
– Mi bánt ? – Kérdezte csöndesen.  Nem tudtam azonnal felelni . Csak néztem kezemen nyugvó , erős még is gyöngéden simogató kezét. Aztán még is elő tört a kérdés:                                                                                                                            
- Tegnap , a bálon … ki volt az a lány akit elébed hoztak , Sandro?                                                                                                Szavaimra éreztem az eddig nyugodt izmok megfeszülnek ,s szerelmem habozott. De aztán erőt vett magán.                                                                                                                                                                                                    
– Az unokahúgom , Veronica …- Felelt  valami különös levertséggel. – Rangos fiatal hölgy , akit … nemsokára férjez adnak …- Magyarázta minden lelkesedés nélkül.                                                                                                                                 
– De hiszen ez nagyszerű. – Mondtam igyekezve visszahozni a jókedvet. – Gyönyörű teremtés . Bizonyára boldog férfi az akinek odaígérték … - Szóltam vidáman . De Alessandro arcán válaszul csak valami fagyos  kifejezést láttam.- Ki a szerencsés ? Ismered ? 
– Érdeklődtem egyszerűen.Sandro váratlanul ellépett tőlem , s az ablakhoz ment ,ki bámult a csatornára. Arca gondterhelt volt , karját úgy fonta össze mellkasán mint aki önmagával küszködik.                                                                                                                                             
– Jól ismerem…- Mondta végül nehézkesen. – És tudom , hogy nem teszi boldoggá e frigy … tiszteli , becsüli az ajándékot amit kap, de nem vágyik rá … bármit megtenne , hogy vissza utasíthassa … de kérlek had ne essék többet erről szó … nem jó ember az akiről beszélünk.                                                                                                                             
Így zárta le mondandóját , és szavaiban volt valami különös  feszültség amit nem bírtam megfejteni.   

Ezek után különös időszak következett. A boldogság és a keserűség keveréke volt ez , amely kínjával és édességével egyaránt elbódított. Mint a mákony… mérgez és még is oly gyönyörű boldogságot ad. És minden fájdalmával együtt a boldogság még is ott volt.

De Sandro menekült. Attól a perctől fogva hogy az a lány elé lépett a bálon, folyvást menekült attól az élettől ami neki rendeltetett. Egyetlen szóval sem mondta , de minden rezdüléséből éreztem,hogy fél , hogy gyűlöl és vádolja magát. Űzött vadként tért meg hozzám mindig. Én pedig mindent megadtam volna, hogy azokat a névtelen, számomra ismeretlen árnyakat , melyek üldözték elkergessem.Amit iránta éreztem az volt minden. Már akkor tudtam belehalnék, ha mosolya nem volna többé … És talán ő szintúgy képtelen volt élni az én nevetésem nélkül.                                                                                                                                                   Így nevettünk. Magunkért és egymásért… Megpróbáltuk kinevetni a keserűséget , mindazt a sok kétséget és aggodalmat ami kimondatlanul lassan –lassan a szívünkbe fészkelte magát. Gyanútlan akartam lenni. Vak a nyilvánvalóra. Nem akartam érteni, a báli jelenetet, Alessandró kétségbeesését és azt amit Veronica húga házasságáról mondott. Magamban makacsul távol kergettem egymástól ezeket az eseményeket, széttéptem , szétszabdaltam… nem akartam hogy összefüggés legyen köztük. És Sandro ugyan így tett. Űzött vad volt, de nálam megnyugvást talált. Az együtt töltött órák kezdetén tekintete fáradt , megtört és végtelenül kétségbeesett volt , majd gyöngéd szerelemmel nézett rám, a gyertyafényben parázsló fekete szénként égett szeme, és a boldogság lángja úgy tűnt kialudhatatlanul feléledt benne. De a búcsú megölt minden reményt; az éjszaka homályából csak  kihűlt, fekete tekintete ragyogott rám, amely olyan volt mint a legsötétebb éjszaka, melynek minden csillagát elrabolták.

És ez így ment ; örömből bánat, bánatból öröm. Mind csak egy röpke pillanat de míg megéljük végtelennek tűnik. És e két érzés örvényébe kerülve már nehéz szabadulni… az öröm függővé tesz és a bánat csak még teljesebbé a boldogságot… mire észbe kapsz, mindkettő éltetőddé válik és megérted; ez a szerelem. Amely nélkül semmi vagy. Ez a körforgás sodort tovább és egyre inkább közelebb jutottunk ahhoz a ponthoz ahol vesznünk kelet…                                                                                                                                                                                          Egy tavaszi estén kellett ennek megtörténnie.

Házak mellett és hidak íve alatt haladt el csónakunk. Békés csend borult most a városra , csak a víz csobogott a bárka oldalán. Esténk boldogan kezdődött; úgy éreztük magunkat mint annak idején öt éve ; gyerekek voltunk akik nem törődnek a holnappal. De ahogy az est öregedett úgy cseperedtünk fel mi is. Mire az ég minden csillaga ragyogva feljött az égre újra felnőttek lettünk. És a mosoly lehervadt arcunkról mintha csak festettük volna. A máz  alól két rémült halvány arc nézett egymásra a város mécsesfényénél, két bánattól égő szem kereste a másik tekintetében azt ami szívének egyszerre feltámadt örült fájdalmát csillapítaná…                                                                                                                                                                  Némák lettünk, mert éreztük hogy most minden szó ellenség és mind egyformán sebet ejt. Egy keserű utolsó próbálkozás; Sandro halkan énekelni kezdett. Lágyan remegő hangja , a lassú dallam melyet dúdolt azonban egyedül azt a bánatot szólaltatta meg ami bennünk élt. A víz messze vitte hangját, de a házfalak halkan visszaduruzsolták, nem tudtunk menekülni az érzés elől. Alessandro elhallgatott. Lehajtotta fejét, a sötét fürtök szemébe hulltak , eltakarták arcát előlem , de egész testéből egy vereséget szenvedett szerencsétlen fájdalma áradt. Teljesen megtört. A szívem mintha egy karmos kész szorongatta volna de nem tulajdon fájdalmamon akartam segíteni mikor némán Sandro vállára hajtottam fejem. Ő magához húzott , arcát hajamba temette, leheletét éreztem bőrömön. A hangja olyan sokat jelentett nekem, most még is azt kívántam bárcsak ne szólna , bárcsak maradna néma.                                                                                   – Megházasodom …- Szólt egy ismerős még is idegen hang. – Apám parancsára unokahúgommal lépek frigyre városom, családom örömére és dicsőségére…                                                                                                                                                                                
A szívem görcsösen összerándult, a mellkasom feszült mintha mázsás súlyokat dobtak volna rám. A lelki gyötrelem már a fizikai fájdalommal volt egyenlő. Amit szavai nyomán éreztem az nem volt szóban kifejezhető. Mintha az eddig makacsul elhessegetett aprócska rémálom most bosszút ált volna rajtam egy valós lidércnyomásként rám támadva, ami ellen már nem tehettem semmit. Tudtam hogy igaz amit mond. Mert soha sem kételkedtem benne. Csak nem akartam elhinni … Úgy kapaszkodtam Sandróba mintha az életem függne tőle. Átfogtam nyakát, vállát és nem engedtem hogy egy pillanatra is elhúzódjon tőlem. Nem is akart. Magához szorított és ugyan azt a kínt éreztem benne mint saját magamban.                                                    – Bocsáss meg…- Suttogta. – Bocsásd meg Amadea, hogy hagytalak álmodni, holott tudtam mi lesz a vége…                                                                                                                                                                                                            Mint a villám csapás úgy ért a felismerés , hogy tulajdonképpen sosem tudtam miben is hittem igazán. Nem volt biztos köztünk soha semmi … csak egy kötelékünk volt , a szerelem de az semmit sem számít Alessandro világában. Akaratlanul hazudtunk egymásnak és magunknak. A felismeréstől eleredtek könnyeim. És hiába csókolt hiába ölelt , úgy éreztem mintha szíven szúrtak volna.                                                 
– Mi lesz velünk ? – Néztem rémülten arcába. Alessandro nem tudott felelni, álkapcsa megfeszült.                                                                     
– Apám megkapja amit akar. – Szögezte le végül. – De téged nem engedlek el …  Összrezzentem e szavakra.                                                                                                                                                                                     
– Hát képes volnál hamis esküre? – Kérdeztem megrendülve.                                                                                                                            
– Talán lesz aki megbocsájt. – Sóhajtott. – Ha nem , majd megbűnhődöm érte. De most élni akarok. Nélküled pedig nem tudok… Talán egyszer el jön még  a mi időnk…