Sandro és Dea - 1. - Per te

( Elnézést a szöveg időnkénti szétcsúszásáért :/ mostanában nagyon nem hajlandó a másolt szöveget szépen kirakni ... de remélem azért a külalak nem ront az élményen ... ) 

Sandro és Dea 

- 1. - 

Per te 

érted,érted élek

szerelmem győzni fog

neked,neked élek

életem szép hajnala

életem szép alkonya

bármit is kérsz tiéd legyen

ahol te vagy ott a helyem

itt a Földön csak te vagy nekem , csak te 

Gondolám halkan , szinte némán ring a csatorna szürke vízén. Minden hang belevész, az éjjel felébredő Velence élettel teli, harsogó zajába , csak saját sóhajom nem. Az ott suttog fülemben, egyre , mint baljóslatú szelek szava. Fáradtan fekszem és csak  bámulom a csillagokkal ékített, bársonyfekete ég , szikrázó fényeit , melyeket halvánnyá tesznek könnyeim. Tudom , aki most egy hídról néz le rám, az a víz tükrén viszont látja amit én ; a tengernyi csillagot és azt hiheti, boldogan ringok csónakommal a Tejút hullámain. Mert nem látja könnyeimet, nem látja hová tartok.                                                                                                        
Ruhám , hímzett hosszú ujja az ólmos , hideg víz színén lebeg, mint lehullott mályvaszirom és érzem bőrömön a csatorna nedves , még is hívogató érintését. Lehunyom a szemem , a csillagok eltűnnek, és helyettük az emlékek gyúlnak majd ki ,  fájó jelent gúnyoló,kápráztató fénnyel.                                                                                                                                                                                                                     
Azt mondják az látja ilyen élesen egész életét , annak pereg le így szemei előtt múltja , akit már a halál ölel. Én még élek. Még lélegzem, még ver mellkasomban szívem , még érzem minden könnyem , maró , keserű ízét. De haldoklom. Bár nincsenek fájdalmaim, nem betegség öl , azért tudom , a halálba készülök …                                                                                                                                               
Méreg fut az ereimben, gyilkos méreg. A leggyönyörűbb mámort adó és a leghalálosabb méreg. Nem a testet bántja, a lelket , az elmét tépi darabokra. És nincs ellenszer , nincs ami enyhülést adna. Csak a némán futó, hűs víz , elbűvölő mély öle …   De még egyszer látnom kell , még egyszer élnem kell. Hacsak a múltban is …   

A gyermekkor utolsó , boldog nyarára ébredtem fel. Csak nem a halálból hozott vissza a véletlen. Nem az a leány voltam akire , az a szó illik; életerős, nem a legkevésbé sem voltam életrevaló. Mindenki a halálra születik és van akinek megadatik , hogy  hamarabb térjen meg hozzá. Én mint a fonnyadó virág , mindig közelebb voltam a Halálhoz. Elfogattam mint célomat és nem küzdöttem , hogy elkerüljem , ha itt az ideje. Annál inkább , mert féltem a jövőtől. Az elmúlás nem riasztott , de rettegtem mindentől ami rám várt még . Az ismertetlen napok , évek hosszú sora jobban megrémített, mint ha feneketlen kútba bámulnék, peremén egyensúlyozva. Ez a félelem volt hát betegségem. A rettegés az élettől , attól , hogy jön majd valami amit nem sejtek , amit nem tudok befolyásolni, és elragad mint az örvény a csatornák szürke vizén.  Velencébe születtem, a gyönyörű életvidám , színes és fenséges reneszánsz Velencébe. És nekem még sem sokat adhatott. Öröme,fénye lepergett rólam , mint ahogy kiül , majd elpárolog a harmat a fák leveleiről. Az élet , a jövő mint viharfelleg beárnyékolta arcomat,elsápasztott és megbetegített. Hiába volt  szegény anyám minden praktikája , a sok szép ruhába, élénk színekbe öltöztetés. Mindez nem hozott pírt arcomra ,fényt fakó szőke hajamra. Az maradtam , ami voltam ; sorvadó virág. Számukra rejtély voltam én. Csak magam sejtettem, mi az ami bánt. De hallgattam, tudtam senki sem értene meg.                                                                                                                                                                                              

 Velence forgatagát, városom egészséges zsibongó társasági életét ,báljait kívülről figyeltem mindig, mint a színi előadásokat. Anyám kezdetben próbált a bálok örvényébe lökni , de az minduntalan kivetett magából, nem akadt benne számomra hely. Ezt elfogattam. Nem kértem semmiből , amit Velence nem önszántából ad nekem.                                                                                                    

Hát nem volt semmim, csak a félelmem. Az állandó rettegés valamitől amit nem tudtam behatárolni még is mindenhol éreztem jelenlétét. Elvette az ételek ízét, a bort megfosztotta zamatától, megmérgezte álmomat. Így sodródtam , mélyebbre és mélyebbre , a rettegés posványos vizén.                                                                                                                                                                    
Tizenhat éves voltam , mikor ideglázba estem és csak nem egy teljes hónapon át vergődtem élet és halál között. Reméltem hogy itt a vége. Bíztam benne , hogy most már vége minden riasztó jövőképnek, végleg megpihenhetek. De nem így történt. Valahogy még is kilábaltam a lázból és éltem. És már volt egy újabb nyomasztó kérdésem ; miért ? Miért vagyok még itt ? Ezen nap - nap után elmerengtem de a kérdés nem szűnt meg kérdés lenni.                                                                                                                                                                                                                                           
Minden reggel, a mennyezet rózsáit nézve , tűnődtem életem e különös és megmagyarázhatatlan fordulatán. Miért kell élnie annak aki halni akar? De felelet sehonnan sem érkezett. A hajnal fénye felkúszott a falakon és a csatornák fényét , csillogását lopta a mennyezetre a kelő nap pírjában égve.                                                                                                                                                                                                   
Egy nap éppen így talált a reggel ; hanyatt fekve ágyamon, a mennyezet felé nyújtva egyik karom , vártam , hogy megjelenjenek újra a hullámok szellemei, hogy ott fodrozódjon a házak,utcák között csobogó víz , szobám falain. Kinyúltam a magasba és csakhamar , meg jött amit vártam . Bő hálóruhám ujja vállamig visszacsúszott, fedetlenül hagyva bőrömet. Karomon , sápadt ujjaimon , most ott táncolt a csatorna hulláma. Rávetült, fodrozódott és megérintett anélkül , hogy valóban ott lett volna. Valami különös lenyűgözöttséggel, ámulattal figyeltem e délibáb mozgását tulajdon testemen. Jól esett , csak elképzelni is , hogy elborít , hűvösen körbe vesz a víz. Fáradtan ejtettem magam mellé karomat és lehunytam a szemem.   Miért kell élnie annak aki halni akar ? !                                                                                                                                                                   A kérdés megint ott volt, újra visszatért, kísértett. Szerettem volna elűzni, szerettem volna csak egyszer mosolyogva felkelni. Kilépni az erkélyre és Velencére nevetni. De a szorongó félelem nem engedte. Ledobni magamról e béklyót pedig nem volt erőm. Egymagam nem bírtam árnyaimmal.                                                                                                                                                                  
Feküdtem , hát még és vártam. Behunytam a szemem és némán fohászkodtam , hogy akármi is az ami rám vár, jó vagy rossz , most jöjjön el. Most történjen meg aminek meg kell lennie. Most vagy soha !                                                                                                           

Elmerültem ebben a vágyban, az akarásban , hogy megszabaduljak félelmeimtől. És az álmos és bús reggel páráján át , váratlanul betört valami gondolataim közé. Megtörte a félelem keltette gondolatok, zsarnoki egyeduralmát és elsimította a háborgást. E jótétemény a zene műve volt. Távolról majd , egészen közelről szólt egy mandolin. A húrok , lágyan pendültek és a hangok keserű, de édes , mélabús dallammá fonódtak a levegőben. Akaratlanul is de vonzott ez a bánat. És minthogy a dallam nem távolból , sőt egyre közelebbről szólott , magamra vettem köntösöm és egészen erkélyem fehér függönyéig merészkedtem. A húrok nem szűntek meg pengeni, lehelet finom búgásuk nem halt el. Gyönyörű de számomra ismeretlen dallam volt amit egy idegen játszott, erkélyem alatt. Szobám ablaka a csatornára nyílt , alig egy emelettel fölé magasodva. Gondolák úsztak házúnk előtt minden nap , kecsesen és némán suhanva. És Velence mindig zenélt , mindig dalolt. Annyi hang foszlánya jutott el hozzám nap mint nap hogy szinte már fájdalmas volt. De ez a zene , most egészen más volt. Nem akartam elzárkózni előle. Mint a gyöngéd , hívó szó olyan volt lelkemnek. És a húrokhoz hamarosan emberi hang is társult. Simogató bariton zendült fel ablakom alatt : 

Én édes szívem szép szemű

És szép szavú ó tudtam én

Hogy nem sokáig vagy te hű

de mégis fáj hogy nincs remény

Búcsúzz el messze mész

búcsúzz el útra kélsz

Hozzám vissza úgyse térsz

Hát hogy volna szép a búcsú

(Greensleeves, angol műdal a 16.-17. századból,Kováts Kriszta dalszövege) 

Szinte öntudatlanul léptem ki az erkélyre , a függönyök oltalmából. Áthajoltam az alacsony mellvéden és lenéztem az énekesre. Egy jól ismert hosszú , sötét csónakban állt , hangszerével. Szerettem volna észrevétlen maradni, de már késő volt. A férfi ujjai megálltak a húrokon és elnémult hangja. Még mielőtt visszaléphettem volna, ő már is mélyen meghajtotta magát előttem. Aztán kihúzta magát és színpadiasan széttárt karokkal mosolygott rám.  Megnyerő arcát , kissé kisfiússá tette a jókedv, de semmit sem változatott vonásainak nemességén , ami már első látásra szembetűnő volt. Sötét haja, rakoncátlan fürtökben keretezte arcát, meghagyva örökös játékszeréül a szélnek.                                                                                                                                                                                                         
A mosoly váratlanul ért és egyszerre rádöbbentett meggondolatlanságomra. Zavartan álltam és szólni sem bírtam. De az énekes erre még vidámabbnak tűnt.                                                                                                                                                                                                 
– Jöttem , hogy mosolyt lopjak Velencénk legszomorúbb hölgyének arcára . – Jelentette ki , kellemes dallamos hangján.                                                                                                                                              
– Velence legszomorúbb hölgye ? – Hangom halkan és meglepetten csengett. Az idegen bólintott.                                                                                                                                                                             
-  Figlia di Venezia Dolorosa , kegyednek híre kélt a társaságban. – Mondta komolyan. – De úgy látom, én vagyok az egyetlen aki még emlékszik a mosolyodra és szeretné feléleszteni.                                                                                                                                                         
A szívem érhetetlenül szapora ütembe kezdett. Volt valami ami egyszeriben melegséggel töltött el erre az ifjúra pillantva. Öltözéke , mint akármelyik korabeli fiatalemberé ; szürke bársonymellény , hozzáillő nadrág és fehér bő ujjú ing. Ez középosztálybelire vallott. Nem volt benne semmi szokatlan. Még is a tekintete vonzott. Azok a fekete szemek ismerősek voltak. A bennük ülő nevetés halványan emlékeztetett valamire.  
- Emlékszik, uram ? ettem fel a kérdést bizonytalanul.  A fiú rendíthetetlenül rám tekintett.                                                                                                                                                                                                                                                                               – Emlékszem én. – Mondta halkan. – Hiszen a mosolyod volt az egyetlen amit elvihettem innen. Annak képe volt vigaszom míg messze jártam.                                                                                                                                                                                                     
Szavaitól megdöbbenve álltam elnémulva. Egy nevet kerestem emlékeim között. Egy nevet amit valamikor jól ismertem és amely valóban az egyetlen volt ami mosolyra bírt. Egy tizenhét éves forma , nyúlánk fiú képe villant elém, rendetlenül göndörödő hajjal és pimaszul mosolygó sötét szemekkel. De nem mertem megkockáztatni… hiszen az olyan régen volt… lehetséges volna ?                                                                                                                                                                                                          
Hosszú hallgatásom láthatón bántotta a fiatalembert. Arcától lehervadt a mosoly, szépen rajzolt ajkain inkább a kiábrándulás kifejezése tűnt fel. Csalódott bánattal nézett föl rám , mint aki ennél jóval melegebb fogadtatást remélt.                                                                                                                                                                                                                                                                                               
– Látom , öt év túl hosszú hogy egy barát életben maradjon emlékeinkben. – Szólt és az a keserűség a hangjában egészen mélyről jött. – Kár , hogy nem maradhatunk mindig gyermekek ,kicsi Deám …                                                                                                          
Az evezőért nyúlt és tudtam , hogy menni készül. A szívembe érthetetlenül nyilallt valami fájdalom. Valami régi sérelem emléke. Öt éve hullajtott könnyek … és a felismerés , hogy öt éve mosolyogtam utoljára. Emlékeim között vitorlát bontott egy hatalmas hajó … a kikötőben álltam újra , régi tizenhárom éves önmagam és a magas fiúra mosolyogtam könnyek között. Már emlékeztem. Egyszerre világossá vált ki ő. Gyermekkorom egyetlen barátja , akit úgy ragadott el mellőlem az élet , hogy nem tehettem ellene semmit. Elkel mennem kicsi Deám …                                                                                                                                     
Utolsó szavai, úgy zúgtak fejemben most , mint akkor. A felismerés hirtelen lebénított. Csak figyeltem , ahogy az oly sok éve nem látott arc elfordul tőlem és kész az indulásra, kész arra hogy ismét eltűnjön…                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                   
- Addio , Figlia di Venezia Dolorosa … - Hajtotta meg magát ismét ,utoljára. És akkor hirtelen feloldódott tehetetlenségem. Amit akkor a kikötőben nem volt szabad, most megtettem.                                                                                                                                                              
– Ne , Sandro! – Hallottam tulajdon hangom. – Ne menj el ! Kérlek …                                                                                                                                                                                                                            Neve hallatán , egy másodpercig megdermedt. Aztán ismét visszafordult , erkélyem felé. Szeme ismét nevetett, valami utánozhatatlan diadalmas kifejezés ült benne , ami csak őt jellemezte.                                                                                                                      
- Come desiderate, signorina … - Bólintott felém ajkán győzelmes mosollyal.    

Alessandro a Doge unokaöccse volt, akit nagy becsben tartottak , egész fiatalkorától. Apja határozott reményekkel egyengette útját és szép jövőt álmodott neki. Már korai éveit átszőtte a politika pókfonala és jóformán minden lépését befolyásolta. Egész életében a közönség kívánalmainak kellett megfelelnie, de soha sem mutathatta azt ami valójában volt. Az életvidám ifjú minden természetes hajlamát elnyomták a Doge-palota aranyfüstjében élő hatalmasok.                                                                                                                                                                                                                                     
Így hát , tiszta homlokán időnként felderengett a boldogtalan élet halovány árnyéka. Ezért , bár különböztünk, mint fekete holló és fehér galamb ,még is volt bennünk valami közös. De különös módon , még sem ezzel az őt lenge ködként körülfogó borúval hatott rám. Mert az elillant , abban a percben , hogy házunk küszöbét átlépte.                                                                                                               
Gyermekként nem értettem, nem is törődtem azzal , mi hozhatja a Doge közeli rokonát egy egyszerű kereskedő házába. Most már tudom , hogy a szíves fogadtatás és a szabadság röpke ígérete volt az , ami jobban csábította, mint tulajdon családjának, politikától,alakoskodástól és cselszövéstől terhes légköre.                                                                                                                                                               
Most, hogy Sandro visszatért , emlékeimben váratlanul kiszínesedtek,megelevenedtek a régi képek. Magam előtt láttam , azt a szertelen és , szemtelen jókedvvel élő fiút , aki minden mozdulatával képes volt nevetésre bírni azt a kis fruskát, aki voltam.  Minden örömöm akkor ez a fiú volt. Míg mellettem volt , nem ismertem sem bánatot sem félelmet. Láttam a vígságot sötét szemeiben, a rendíthetetlen elszántságot és ez az én gyermekszívemnek is bátorságot adott.                                                                                                                                                                                                                                  
Aztán egy reggel ott kellett állnom Sandro mellett a kikötőben és búcsút venni tőle. Nézni ahogy hajójának,óriás,fehér vitorlái lassan eltűnnek a hajnali párában. Ott kellett állnom tehetetlenül , míg lassan tudatosult bennem elvesztésének meghazudtolhatatlan ténye. Egy váratlan fordulat amelyet nem tudtam kivédeni ,amely ellen kevésnek bizonyult minden könnyem…Anélkül,hogy hibáztattam volna őt, tudtam már, hogy Sandro volt minden bajom okozója. Miután magamra hagyott a mosoly számomra idegen lett és csak azaz emésztő érzés ami a kikötőben telepedett rám, az örökös félelem maradt meg. És azt hittem ez mindörökké így is lesz. Elengedtem őt , bár elviselhetetlenül fájt. Azt hittem nem látom viszont.                                                                                                                                                        De Sandro visszatért hozzám. Öt év elteltével is betért a Doge unokaöccse a kereskedő házába és sétára hívta annak egyetlen, mosolyogni képtelen , hervatag leányát. És a múlt is visszatalált hozzánk. Mintha sose futott volna el azaz öt esztendő, mintha mindent onnan folytattunk volna ahol befejezni kényszerültünk.                                                                                                                                                                 
Sandro minden szabad percét rám áldozta. Minden hűvös hajnalon és minden langyos estén , amikor csak úgy adódott hogy a maga ura lehetett, útja házunkhoz vezetett és én ugyan olyan szófogadóan vártam hogy betérjen hozzánk mint annyi évvel ezelőtt. Vígságot hozott újra életemben , olyan önfeledt örömöt  amely már régen száműzetésben sínylődött , lelkem legmélyébe zárva.                                                                                                                                                                             
Csak önmagát adta, csak az volt akinek született, bohókás gyerek. Az erkélyemen , a szabad ég alatt szinte minden ráerőltetett béklyót, belénevelt, felvett szerepet félre dobott. Örökké tréfált és örökké dalolt. Úgy tetszett nekem a világ összes énekét ismeri , mindenről képes volt egy dalban beszélni és azzal el is mondott mindent. Velence összes hajadonja beleszerettet ha csak egyetlen szólamot eldalolt és ő még is minden tehetségét az én mulattatásomnak szentelte.  A zene éltető  levegő volt számára, mint az is hogy félredobva osztályának minden fensőbbséges büszkeségét, mulattasson bárkit , bármikor , akár egy komédiás. Csak hogy nem annak született. Bár a lelke mélyén az volt, születése nem engedte meg neki hogy azt tegye amire vágyik. Apja szigorúan követte figyelemmel és a kicsapongás, a  méltatlan viselkedés legapróbb jelére , lecsapott rá. De akkor rótták meg legkeményebben , amikor önmagát adta. Mert az túl fesztelen , túl vidám , túl oldott volt, a Doge családjának.                                                                                                                                                                       
Tehát mindketten csak a másik társaságában léteztünk igazán. Az volt a boldogság ha éreztem Sandro jelenlétét és tudtam számára az jelentette a szabadságot ha engem maga mellett tudhatott. Így volt ez öt éve és így volt most is.                                                                                                        

 Házunk erkélye volt az a hely ahol mindig boldogok voltunk. Ide mintha nem ért volna el az a sok árnyék amelyek , bár másból táplálkoztak, mindkettőnket nyomasztottak.                                                                                                                   
Csöndes alkonyokon akár az idők végezetéig is képesek lettünk volna kint állni és a csatorna szürke vizén az ég csillagait keresni.                    

És itt táncoltam először. Hagytam , hogy míg kedves hangján , halk dallamot dúdolt , kezem kezébe fogja, és együtt nyúljunk ki az ég felé , hogy kedve szerint forgasson. Alig tartott egy röpke pillanatig míg ujjaink érintették egymást, míg éreztem érintésének jóleső melegét és még is mintha órák teltek volna el. Egészen beleszédültem és mint annyiszor, most sem bírtam nevetés nélkül állni Sandro mosolyát. Zavartan léptem el tőle és a  kő hidegében enyhülést keresve , támaszkodtam a mellvédnek. De ő továbbra is engem figyelt, mosolya ajkáról tekintetébe költözött , mely elől nem volt hová menekülnöm. Nézett rám valami tűnődő jókedvvel , aztán mellém lépett , a kőre támaszkodott, ahogy én. Bő ingujját , most könyékig felgyűrte , a meggyszínű anyagba néha-néha belekapott a szél, ahogy sötét hajával is szüntelen játékot űzött. Ő észre sem vette ,csak egyre engem figyelt.                                                                                                                                                                                    
Sötét szemének pillantása tekintetembe fúródott , égette az arcom , de még sem bírtam tőle elfordulni.                                                                                                                                                                       – Velence legszomorúbb leánya ? – Kérdezte tűnődve. – Álmomban sem hittem , hogy egyszer ezt a nevet aggatja rád a társaság … Azt hittem tréfa , hogy Amadeát, a jó Philippo és a drága Maria leányát ily címmel illetik. – Mondta halkan. – És nem tudod, milyen hatalmas kő esett ma le a szívemről , mert láttam hogy e név semmit sem jelent. Nem való rád , ahogy kövér dámára sem a nádszálderékra szabott ruha. – Hangjában ott bujkált az a jól ismert csúfondáros színezet. Nem bírtam hát mosoly nélkül állni tekintetét.                                                                                                                                                                                 
– Mindig , újra és újra meghazudtolod a neked adományozott nevet. Hát illik ez ? Szeme úgy mosolygott rám , mint még soha.                                                                                                                                                                                                                                                                      
– Köszönöm. – Jelentette ki váratlan határozottsággal. – Köszönöm , hogy újra láthatom azt a lányt , akitől annak idején olyan nehéz volt elválnom. Hogy ismét azzal az édes teremtéssel lehetek , aki kötényében hozta a gyümölcsöt nekem , amit a konyháról kapott és kis kezével hámozta meg a narancsot kettőnknek.                                                                                                                                        
Némán magam elé meredtem , szavait hallgatva. Az őszinteség amellyel beszélt ismét gyógyírként hatott lelkemnek. Elmerültem ebben az érzésben. Így ő könnyedén megfoghatta a mellvéden nyugvó kezem. Ajkához emelhette, megcsókolhatta. A puha érintés , alig elviselhetően égette bőröm, jóleső borzongás futott rajtam végig. A lélegzetem is elakadt egy pillanatra ettől a nem várt cselekedettől. Csak a nyugodt, gyöngéd szempár bíztató pillantása segített megőrizni nyugalmamat. Aztán Sandro illedelmesen elengedte kezem. Vissza fektettem a hideg kőre. De az már nem adott enyhülést, a rideg élettelen anyag érintése kellemetlenné vált. Félig öntudatlan érintettem meg. Ujjaim visszataláltak hozzá és szórakozottan simítottam végig kézfején. Hirtelen valahonnan a múltból előtört egy kérdés , ott motoszkált elmémben és éppen úgy mint régen, gyötrő fájdalmat szabadított fel bennem.                                                                                                                                                                                                          
– Miért mentél el ? – Suttogtam. – Miért hagytál magamra ?                                                                                                                                                                                                    

 Hangom fakó volt , kezem remeget míg megérintettem , de rá bírtam magam , hogy nyíltan az arcába nézzek. Sandro tekintetéből kérdésemre eltűnt a vidámság. Ajkait gondterhelten szorította össze. Éreztem ahogy izmai enyhén megfeszülnek tenyerem alatt.– Nélküled, Alessandro, nem tudtam nevetni , képtelen voltam a boldogságra … miért hagytál hát el ?     

 Szavaimban nem volt vád , pusztán , a vágy hogy megértsem miért kellett öt éven át bánatra ítélnie. Nem felelt azonnal, kezében nyugvó kezem nézte elmélyülten.                                                                                                                                                       
– Hazudhatnék … újra mondhatnám neked is azt mint másnak. – Kezdte végül nehézkesen. –Beavathatnálak egy féligazságba, miközben a teljes valóságot még csak egy szóval sem említem. – Mélyet sóhajtott és megszorította a kezem. – Elintézhetném annyival, amennyivel éveken át mindig megválaszoltam ezt a kérdést, magamnak és mindenkinek; Politika.  Hanyagul megrántotta vállát, és hangjából mély megvetés lüktetett.                                                                                                                  

   – Hiszen itt mindent az irányít , a politika. Nincs is más hajtóerő ezen kívül. Könnyedén ráfoghatok mindent. Tetteimért tehetem felelőssé ezt az egy átkot ami az egész világon ül.                                                                                                                                          
Sandro tekintete váratlanul ismét rajtam volt, de a szavaiból áradó megvetés nem mérgezte meg pillantását.                                                           

  – Tény hogy azon a nyáron , mikor elhagytam Velencét, a Doge ellen sok cselszövés indult és tény hogy saját életem is veszélyben forgott. Azt sem tagadtam soha hogy apám parancsára szálltam hajóra. De nem  pusztán életemet féltve indított útnak. Volt más aki miatt nem marathattam szülővárosomban…                                                                                                                                

 Tekintetében olyan keserűség ült,hogy egészen elsápasztotta. Újra mély lélegzettet vett hogy  folytatni tudja.                                                        

 – Ismered apámat, tudod, hogy ,mindent önös érdekből tesz. Hát elhiheted , hogy nem jelentett neki semmit hogy a fia maradni akar. A szemében nevetségesnek tűnt , hogy egy kereskedő lánya képes visszatartani attól , hogy világot lássak … és talán nevetséges, de mit számít az , ha az nevet rajtam , akit boldognak akarok látni ? !                                                                                        

 Hirtelen elhallgatott. Újfent csak arcomat tanulmányozta. Arcára ismét visszatért a jókedv, bár előbbi borúja beárnyékolta. Láttam , hogy feledni akarja ami volt.                                                                                                                                                                           – Haljam hát , hány dicső dalia esengett kegyeidért míg én száműzetésre ítéltetem ?                                                                                              

  A szavakat azzal a mulattató túlzott színpadiassággal ejtette , amellyel mindig igyekezett elűzni a borút fejünk fölül. De a kérdés kissé váratlanul ért , zavartan néztem rá . – Halljam !                                                                                                                                                                                                                                                                   

- Senki … senki a világon nem nézett én rám . – Mondtam csendesen. Összevonta szemöldökét és úgy tett mint aki egy szavamat sem hiszi.                                                                                                                   

 - Hazudsz ,hazudsz drága hölgyem !                                                                                                                                                                        

  - Nem , ha mondom !                                                                                                                                                                                                

 Nem hagyta magát meggyőzni. Még mielőtt bármit is tehettem volna , fürgén fellépett a mellvédre és megállt a peremén. A szívem megszűnt egy pillanatra dobogni a rémülettől. A tudat hogy ott áll a semmi fölött , egészen az erkély legszélén , egyensúlyozik ,hihetetlenül rémítő volt.            

  - Megbolondultál…                                                                                                                                                                                    

  - Nem , nem én csak igazmondásra kényszerítem a hazugot.                                                                                                                                  

   – Ne légy őrült , Sandro !                                                                                                                                                                                               

 - Ha azt akarod , hogy épségben térjek haza …                                                                                                                                                           

A veszéllyel nem is törődve színpadiasan meghajtotta magát felém , fent a mellvéd tetején állva. Reszkettem a félelemtől , hogy eltalálja véteni a mozdulatot.                                                                                                                    

   -  Gyere le … kérlek … - Könyörögtem kétségbeesve.                                                                                                                    

Kiegyenesedett , kihúzta magát és egyenesen rám nézett.                                                                                                                          

 – Mit tennél meg érte ?                                                                                                                                                                                           

- Bármit … akármit … - Rebegtem egészen elhaló hangon.                                                                                                        

Könnyedén lelépett a mellvédről és megállt előttem, egészen közel hozzám. Kinyúlt felém és gyöngéden végigsimított arcomon. Érintése szédítőbb volt mint valaha, önkéntelen fektettem arcom tenyerébe és szorítottam kezét magamhoz. Egész testemben reszkettem, de nem a félelemtől. Valami ismeretlen érzés öntött el. Éreztem Sandro forró leheletét és közelsége elbódított.                                                                                                                                                                                                                       
– Mit kívánsz ? – Kérdeztem suttogva, remélve hogy még valamiképpen menekülhetek.                                                                                          

De ajka már ajkamon volt s egyértelműen , határozottan adott választ kérdésemre ; a gyöngéd érintés csókká virágzott és ezzel egy időben én is feleletet kaptam ; miért élek ? Csak őérte . 

Folyt.Köv.