Amber 2.

Vannak akik számára az ősz egy szomorú évszak. A hideg közeledtét érzik és az elmúlás fájdalmát ... De akadnak akik ekkor is a szépséget látják. Akik minden lehullott levélben a festői színek kavalkádját fedezik fel és érzik a borongásban azt a cseppnyi keserű édességet ami kell a léleknek.   Amber mindig is érezte ezt. Teljes lelkével áttudta érezni az Őszt. De soha sem talált olyat, aki ugyan ilyen mélyen megértette volna ezt az érzést ...                                                                                                                                   De egy nap még is megismert valakit , aki tudta hogy egy lehullott arany levélkében , nem a halál pusztítását kell látni.                                                                                                                                                                                     Jarel ugyan úgy látott mint a lány és ugyan úgy érzett. És csodás módon Amber ezt az első találkozásokkor rögtön meg sejtette..Mikor ott ült a padon a fiúval szemben, már biztosan tudta.                                                                                          Olyan volt, mintha egy régi távoli ismerős nézett volna rá , akit nagy-nagyon régen nem látott és csak elméje egy kis zugában él még emléke ...                                                                                                                                                             Agyában szinte észrevétlen ott motoszkált egyfajta felismerés, de oly gyöngén , hogy szinte nem is tudatosult a lányban. De arra elég volt, hogy minden félelmét elaltassa.                                                                                                                               Amint Jarel leült mellé egy nagyon határozott és mély érzés öntötte el ; megtalált valakit , akit egyszer elvesztett. Nem tudta mire vélni ezt , hisz az emlékeit szándékosan darabokra tépte és nem akarata látni őket. De az a tekintet , az a hang és arc ismerős volt . Bizonytalanul élt Amberben mind , mint egy álom foszlányai de éltek és ez volt a lényeg ...   

Mire Amber észbekapott Jarel már olyan volt számára mint egy ősrégi barát. Mintha egy megkezdett utat folytattak volna ott ahol feladni kényszerültek… Amber arra sem emlékezett mikor mutatkozott be a fiúnak , de ő a nevén szólította és a lány viszont Jarelt. Ez a különös dolog , még is oly természetes volt, hogy elvesztette furcsaságát, pusztán az a jóleső mágikus érzés maradt ami az ilyesmivel jár.  Amber szemében minden különösnek és varázslatosnak tetszett ami Jarellel kapcsolatos volt.                                                                                                           

 Az egyszerű séták a templomkertben , a csöndes még is mély beszélgetések, minden perc és minden egyes apró pillanat , rezdülés  valami szívbemarkolóan új és még is ismerős , régi érzést kavart fel a lány lelkében.  Újat és régit egyszerre. De nem törődött vele. Nem akarta elrontani a varázst, mert túl régóta nélkülözte azt.                                          

 Jó volt a fiúval. Mellette járva , Amber nem félt többé semmitől. Szemébe nézve pedig mindent szebbnek látott. Minden tanítás után Jarel várt rá a templom kertjében , a padjukon és napnyugtáig ültek egymás mellett, vagy járták az avarral beterített ligetet. Nem beszéltek másról , csak arról amit láttak , hallottak és éreztek .                

  Egymás közelében még a hideget sem érezték  és a nap észrevétlen tűnt el mindig az égről.                                    

 De a búcsú sosem volt keserű. Amber tudta , hogy a fiú , mindig ott várrá majd a padon.

Hetek teltek és Amber megváltozott; kezdett hasonlítani arra aki volt. Arra a lányra akit egykor mindenki szeretett  … Érezte, hogy ezt csak Jarelnek köszönheti, senki másnak. Hála ragyogott fel összetört szívében és még valami, valami mélyebb. Valami fájdalmas és egyszersmind gyönyörűséges, ismerős és egyben idegen. Amber remegett ha erre gondolt , nevetve szeretett volna sírni , szét kiabálni , máskor pedig a szíve legmélyébe rejteni  ezt a furcsa édes titkot melynek tudta a nevét de még félt ki ejteni. Amely úgy talált rá, mintha soha el sem hagyta volna…                                                                                                                                                                               Kezdetben, mikor a lány kezdte érteni , mi ment végbe benne, csak gyönyörködött szerelmében.  Csodálta, azt a körülírhatatlan szépséget ami lelkében indult virágzásnak. Forgatta, körbe járta és lelki szemei előtt a napba tartotta, hogy szétszóródjon annak minden hihetetlen színe és a világot tündöklő ragyogásba vonja.                                           

  Aztán gondolkodni kezdett; vajon Jarel mit érez ?  Vajon a fiú lelkében hasonló érzések kavarognak ? Sokáig nem tudta a választ. Lopva figyelte barátját, titkolt rajongással leste minden mozdulatát, szemének minden rebbenését .  Csak hogy Amber nem mert hinni abban amire vágyott , így nem is látta meg amit keresett.                                       

 Egy este azonban végre minden világos lett.

Teljesen besötétedett már , de Amber és Jarel még a parkban voltak. Már régen kifogytak a szóból és csak némán sétálgattak, egyedül a lehullott levelek zörögtek talpuk alatt. Mindketten érezték hogy itt volna a búcsú ideje , de egyikőjük sem volt képes szólni. Végül megálltak amellett akis , kupolás épület mellett, amely egy szobornak adott menedéket és minden éjjel kivilágították. Az volt az egyetlen fényforrás, a tompán ragyogó csillagokon kívül. De a fiú és a lány jól látták egymást. Arcuk a sárgás fényben derengett , árnyékok ültek vonásaikon , szemük pedig a másik tekintetét kereste. Amber rajongva nézett a szeretett arcba és azt kívánta bár megérinthetné , bár érezhetné igazán közel magához. A késztetés olyan erős volt , hogy észre sem vette egészen közel került Jarel-hez. És a fiú nem lépett el tőle. Amber érezte, ahogy meleg lehelete ajkát cirógatja. Jóleső remegés járta át , de nem félt.                                                                                                                                                             Az első csók pillanata pedig végtelennek tetszett. És mikor a lány , kinyitotta szemét,és szaporán dobogó szívvel égő arccal felnézett szerelmére , a fiú mosolyával és nevető tekintetével találkozott.   

Folyt.köv